Jegyzet

Kipke Tamás: Tengercsend

Tudod, a tenger... -- mondta néha, s aztán hosszú hallgatásba kezdett. Ilyenkor, azt hitte, mindenki számára érthetően beszél. A tengerről csak csönddel lehet beszélni. Ezt, ha jól emlékszik, egy könyvben olvasta még gyerekkorában. A könyv borítója kékesbe játszón zöld színű volt, tengerzöld.
Lassan a harmincadik életéve felé járt, de nem látta még a tengert. Talán lehetett volna alkalma rá. Erre-arra megfordult már, de a kettévágott Európának mindig, szigorúan csak az innenső részén, autók és vonatok ringatták, zötyögtették többször is a szárazföld pereme felé. De valami mindig közbejött. Egy tengelytörés, egy kétnapos hiábavaló várakozás az autóstopra, egy özönvízszerű zivatar s abból láz, kishíján tüdőgyulladás. Mindig vissza kellett fordulnia, kevéssel a cél előtt.
Már-már valami elrendelésre gondolt. Talán, hogy meg kell érnie erre a találkozásra. Hogy valójában mit várt ettől a találkozástól, maga se tudta. Ez jó, gondolta, nem várok semmit. Azt várom, ami jön.
Aztán állt lent a parton. Nézte a vizet, a hullámzást, amit nem tudott és nem is akart semmihez se hasonlítani. Nem érzett semmit. Éjszaka volt, de világos, vagyis szürke inkább. Látta a világítótorony ismétlődő fényjeleit, a másik irányban pedig, ahogy messzire fut a part, előrenyúlik, mint egyik karja az öböl tágas ölelésének. Königstuhl -- mondta valaki mellette, ő meg bólogatott, mint aki mindent ért. Állt, pontosan azon a vonalon, amely elválasztotta a száraz és nedves fövenyt. Cipője tele volt homokkal. Szinte vakon nézte, süketen hallgatta a hullámzást. Még mindig nem érzett semmit. Talán csak annyit, mint aki hazaért -- egy sosem látott otthonba. Hogy ez ellentmondás? Otthon még az ellentmondások is elviselhetők, összeférhetők.
* * *
A sziget olyan volt, mint a megtalált paradicsom. Mezítláb sétálhatott a selymes füvön. Egy kis völgyhajlatban, kötéllel elkerített jókora területen hatalmas tarka és fekete tehenek legeltek békésen. Alkalmi útitársa, a svéd fiú hirtelen futni kezdett, rohant, a kötélhez. Svédül beszélni kezdett az állatokhoz. Azok fölkapták a fejüket és baktattak felé. Rábődültek, nyomták a fejüket a tenyeréhez. Ő megsimogatta őket, és beszélt, beszélt a maga lágy, szinte éneklő anyanyelvén. Az állatok bőgtek, bólogattak, az, amelyik felé éppen odafordult, le nem vette róla hatalmas szemét. Mintha csak nevükön szólította volna őket.
Többen is nézték a jelenetet. Volt, aki nevette, volt, aki kinevette. A svéd csak beszélt, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, ő meg döbbenten nézte. Eszébe jutott a halaknak és a madaraknak prédikáló Ferenc -- meglepte ez a gondolat, ez a hasonlóság. Vagy csak hasonlat?
Hiszen ha értenék svédül! -- gondolta. -- Ha tudnám, mit mond! De ha tudnám is, vajon érteném?
* * *
Magával akarta vinni azt a két követ. Haza, kétezer kilométernyi távolságra. A két kő éppen elfért egy-egy markában. Két szobor volt: két kerekded kődarab, melyek, mint a legjobb szobrok, nem ábrázoltak semmit. Csak önmagukat: két kő.
Már látta is, milyen jól mutatnak majd otthon, szobája ablakpárkányán. Szép lesz. Aztán mégis lerakta a két követ a nedves homokra. Az első hullám átbukott rajtuk. Már tudta, itt kell hagyja őket. Így teljes a mű, a most már közös alkotás: Címe: Két kő és tenger. Lehet persze, hogy senki se figyel majd föl rá. Hiszen annyi víz van itt és annyi kő. Nem, biztos, hogy valaki is észre fogja venni. De számít ez?
* * *
A férfi ballagott a parton. Egészen a víz mellett, lába előtt vagy mögött néha fölfutott egy hullám a partra. Ilyenkor megállt, olykor le is guggolt, úgy nézte a visszahúzódó hullámot. A férfi vagy negyvenéves lehetett, kissé vizenyős szemű, középmagas és középsúlyú, szürke, mint a homok.
Ballagott észak felé, nyakában fényképezőgép, fotózott. Az algát, amit vastagon terített a partra a tenger, a kinyílt, kifordult és töredezett kagylókat, a sirályokat, a föveny ráncait és gyűrődéseit. És a saját lábnyomait, melyeket a vizes homokban hagyott, s melyeket eltörölt mindig a következő hullám.
Ezeket fotografálta a sziget tengernyi műemléke helyett. Az életet és a pusztulást -- mondta, ha valaki kérdezte --, szóval az életet. Ez maradt, uram, és ez marad meg. Ez a fontos. A vegetáció és a rothadás, a keletkezés és az elmúlás, az élet, ért engem, uram, ért engem...?