Jegyzet

Bucsy Levente: Vészbúk?

Eléggé nagy facebook-os vagyok. Sokan és sokféle okból működünk így – ezzel a közösséginek nevezett internetes felülettel. Nálam ez valahol úgy kezdődött, hogy kicsi gyerekkorom óta vonzódom gondolataim közléséhez, ezzel együtt a társasági létezéshez. Iskolásként nem kevés gubanc akadt körülöttem a néha túlzott véleménynyilvánítási hajlandóságom miatt.

Már rendesen huszonéves voltam, amikor felfedeztem magamnak ezt honlapot, és főként a hangulatom, értékvilágom vagy érdeklődési területeim szerinti dolgokat kezdtem el keresni, illetve rajta megosztani.

Mostanság úgy 1-2 naponta „közlök” valamit a „nagyvilággal”, a legtöbbször a híradások egy-egy tartalmát kommentálom, számomra vicces helyzeteket, egyszerű poénokat mutatok be, vagy csak „hirdetem az igét” egy-egy feltöltött fénykép formájában az életem apró mozzanatairól. Ennél sűrűbben nem, mert fontosnak tartom aztán valamennyire követni is a párbeszédet, amit generál egy-egy ilyen gondolat közzététele.

Így téve természetesen vállalok egyfajta „vélemény-kiszolgáltatottságot” is. De egyre inkább azt veszem észre, hogy az ismerőseim és én – vagy a társalgás kezdeményezésének irányából kiindulva: én és az ismerőseim – párbeszédben akarunk lenni egymással, örömszerzésre és gondolatébresztésre, talán egy kicsit a másik véleményének alakítására is törekszünk.

Óhatatlan, hogy ilyenkor valamennyire rálépünk a másik tyúkszemére. De tovább megyek: nem ritkán szándékosan feszegetek kicsit nagyobb rössel olyan témákat az általam hazai pályaként kezelt területeken, politikában, sportban vagy zenében, ahol sok más embernek is markáns véleménye van. Nem tennék így, ha nem érdekelne, nem izgatna a véleménycsere, és hogy úgy mondjam „retorikailag” kifejezetten élvezem azokat a pillanatokat, amikor meg tudnak győzni valamiről, amiről esetleg korábban nem gondolkodtam túlságosan árnyaltan.

A családban többen is vannak, akik nem facebookoznak, őket is próbálom megérteni. Kétségtelen például, hogy ha az ember nem vigyáz, nagyon be tudja szippantani, hisz tényleg van rengeteg minden: az összes hírportál, celeb, ruhabolt, éttermek és szórakozóhelyek hirdetik magukat itt, és egy fiktív alkoholista pap, valamint „maga Poncius Pilátus” is elárasztja olvasóit játékos „életbölcsességekkel”. Igen, a Facebook messzebbre is megy sokszor, mint a postaládánkat teletöltő reklámújságos illetők, de a weboldal hírközlő, közösségszervező jelentőségét, sajnos vagy szerencsére, egyre nehezebb tagadni. Tavasszal a két pápa, XXIII. János és II. János Pál szentté avatásának felvezetésére létrehozták a MennybeMenőt, ahol a hívők közelebb kerülhettek a két főpásztorhoz, mint a tévézők a Szomszédok Lenke nénijéhez vagy a Hír TV nézői Gyurcsány Ferenchez. Plébánosok tömegei fedezték fel már maguknak az internetes misszió jelentőségét; ők tudomásul vették, hogy a felgyorsult és komputerhez ragasztott világban ezt a kapcsolódást is fenn kell tartani a hívekkel, érdeklődőkkel... Egy-egy nyári tábor vagy szalagavató szervezéséhez szintén elengedhetetlen ma már a Facebook, és hát pusztán a hírek közötti eligazodásban is segíthetjük magunkat, ha itt választjuk ki azokat a témákat és csatornákat, amikre kifejezetten kíváncsiak vagyunk.

Hogy árnyaljam a képet egy kevéssé; azért néha aggaszt, egyszersmind cselekvésre is sarkall, hogy a facebookozás nehogy helyettesítse a hagyományos közösségi lét megélését. Cserkészkedni vagy ministrálni, de táncórára vagy kórusba, focizni járni sem lehet a Facebookon keresztül. Nem lehet egy pohár bort meginni egymás szemébe nézve, hallgatva a nap eseményeit, fáradt, szuszogós krákogással övezve a neten. Nem lehet a kisgyermeket bepelenkázni egy lájkkal, és a gyerek leckéjét sem kikérdezni – egy kommenttel.

Ezer éve nem látott ismerősök családi örömeihez, érettségiztető volt történész-évfolyamtársak megosztott gyöngyszemeihez vagy egy-egy nagyon betaláló idézethez viszont legitim a Facebookon hozzáférni. A mértéktelenség egy másik kérdés; a rosszból és a jóból egyaránt megárt a sok.