Jegyzet

Kipke Tamás: Verset írni – a történtek után?

Úgy voltam ezzel is, mint a tengerrel és Rómával: tudtam, hogy meg kell érni rá. Míg nem éreztem ezt az érettséget, dühösen hárítottam, bár sokszor jártam Lengyelországban és az NDK-ban, mindig kikerültem Auschwitzot és Buchenwaldot. Úgy gondoltam: menjen az, akinek van mit meggyónnia ez ügyben – én ugyanis igazolni tudom, hogy ártatlan vagyok… (Ez ügyben.)
Amikor aztán úgy tíz évvel ezelőtt mégis eljutottam Auschwitzba, azt hiszem, megláttam a poklot. Nem a gonoszok bűnhődésének színhelyét, hanem az emberi gonoszság életterét. Azt láttam, mire képes az elistentelenedett ember.
Az utóbbi hetekben számos megemlékezés szólt arról, hogy hetven éve, 1945. január 27-én felszabadult Auschwitz. Előbb, illetve utóbb a többi német koncentrációs tábor is, ahol emberek millióit pusztították el, a szövetséges csapatok odaérkezésekor pedig sok tízezer menekült meg a pusztulástól. Többségükben zsidók, de volt rengeteg cigány, és mindenféle más nemzethez és valláshoz tartozók sokasága. Koncentrációs táborban pusztult el a katolikus apácává lett (s azóta szentté avatott) Edith Stein német filozófusnő és Maximilian Kolbe lengyel minorita szerzetes is.
Hetven éve felszabadult Auschwitz. De ez után jó ideig még nem szabadult fel Vorkuta, a rengeteg szovjet láger, ahol gáz híján faggyal és éhséggel pusztítottak el embermilliókat. És Recsk sem szabadult fel, hiszen az ottani haláltábort (nevezzük nyugodtan a nevén!) még csak ez után, Auschwitz botránya után létesítették.
Keservesen hosszú volna felsorolni az emberirtás stációit. Mert az előbb említettek ugyanabba a sorba tartoznak, mint a római keresztényüldözések, az amerikai indiánok kiirtása, az örmények holokausztja, a kambodzsai Pol Pot haláltáborai. A különbségek elenyészők a hasonlóságokhoz képest: emberek sokaságát nyilvánították ellenségnek, alacsonyabb rendűnek, kiirtandónak - faji, nemzeti vagy éppen osztályalapon. Mindig voltak, és lám, ma is vannak efféle nézeteket hangoztatók, mindig voltak, és nem biztos, hogy már nincsenek olyanok, akik ezzel azonosulni is tudnak - lelkesen vagy csak gyávaságból. Iszonyatos végignézni a magát sűrűn ismétlő történelmen, és látni, mire képes az elistentelenedett ember.
Theodor Wiesegrund Adorno tette fel a híressé vált kérdést: lehet-e még verset írni Auschwitz után? Írtak verset a keresztényüldözések után is. A gulágon, és onnét szabadulva is. Recsk után is. Kinek Auschwitz, kinek Recsk – mindenkinek megvan a maga fájdalma. És mindenkinek a magáé a legnagyobb. (Hogy a német lágerekben többen pusztultak el, mint a magyarokban, ez tény, de talán nem többen, mint az oroszországiakban – hagyjuk tehát az efféle számháborút.)
Valahol olvastam: két, lágerből (a lágerek valamelyikéből) szabadult ember beszélget évtizedek múltán. „Te, én azt hiszem, megbocsátottam nekik…” – mondja az egyik. „Én képtelen vagyok…" – válaszolja a másik. „De hát akkor te még mindig nem szabadultál…"
Lehet-e verset írni – a történtek után? Aki úgy gondolja, hogy nem, lapozza fel Radnóti Miklós költeményeit. A legmegrendítőbbek végén ott a keletkezés helyszíne: Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben... Nemhogy lehet, kell. Szükséges, muszáj. Létfontosságú. Hogy ne felejtsünk. Mert szembe kell nézni a múlttal. El kell temetni, meg kell gyászolni a halottakat. Fel kell dolgozni a fájdalmakat. Mert aki bosszúért liheg, az már húzza is a szögesdrótot – készíti az újabb haláltábort.