Jegyzet

Bucsy Levente: Gyászban

Igen sok kijutott a nehéz és szomorú pillanatokból, nevesítve a gyászból az utóbbi hetekben a környezetemnek, édesapját veszítette a közelemben két nagycsalád is.

Arra gondoltam, hogy amint mindkét családnak a kibeszélés látszik segíteni, megosztanám a kedves hallgatókkal, mi minden forgolódik ilyenkor bennem, hogyan és mi megy végig, vagy csak hogyan kellene, hogy lefolyjanak a dolgok belül. Mert az nem lehet, hogy ne tudjunk a gyász érzésével valamit kezdeni.

Szóval amikor bekövetkezik a legfájóbb pillanat, ami ember és ember között a földi élet során jöhet, vagyis hogy az egyik elveszíti a másikat, szinte természetesnek tartjuk, hogy minden porcikánkba behatolóan nagy fájdalom lesz úrrá bennünk. Sajnáljuk, hogy már nem toldható meg a közös emlékek sora, legrosszabb vagy legközelebbi esetben talán nincs is többé kivel megosztani azokat a dolgainkat, amiket csak az akkor elhunyttal tudtunk megosztani...

Mennek most már a nagyböjti keresztutak. Amikor Jézus a síró asszonyokkal találkozik, felcsendül a keresztúti énekben, hogy „Jaj, rám is szól, ami rátok, / Magatokat sirassátok.” Nagyon kényelmetlen erről beszélni, de valahogy mindig, amikor valakinek az elvesztésén szomorkodunk, a saját magunk emberi fogalmai szerinti hiányérzetéből indulunk ki az elveszítettel kapcsolatosan. Magunk siratása mindazonáltal nem azt kéne, hogy jelentse, hogy nekünk milyen rossz, és ez legyen minél egyértelműbb mások számára is. Igen, valaminek, valakinek a tényleges hiánya és az ezt kísérő hiányérzet önmagában nagy fájdalom, de ha komolyan vesszük a hittartalmat, hogy halottaink jelentős része azonnal a szentek táborában ver sátrat, akkor szomorúságunk egy részét máris alapvetően indokolatlannak kellene tartanunk. Magunkat siratni pedig sokkal inkább azért kéne, hogy a tisztító záporon keresztül átgondoljuk, a mi bűnös életünkben mire és hogyan figyelmeztet elhunytunk élete és halála, vagy annak körülményei.

Ha sikerülne ilyen formán valamennyire zöld ágra vergődnünk a gyász első fázisával, a szomorkodás cselekményeivel, könnyebben be tudnánk engedni a következőt, amire szerintem amúgy is hajlamosak volnánk, csak a sírásban néha mind nagyon elúszunk, vagyis annak a tényleges feldolgozását, hogy milyen üzenetet kaptunk az illető elveszítésével. Ha szép életet élt, az üzenet egyszerű: kikeresgéljük benne a hangsúlyokat, mitől volt az a földi út szép és termékeny, hogyan haladt emberünk a göröngyökön, hogyan állt a nehézségekhez, hogyan lett úrrá rajtuk, milyen fontos megállapításai voltak, és mi az, amit csak létével, szimbolikus cselekedeteivel csöndben üzent. Ha nem mondhatjuk, hogy szép életet élt, a figyelmeztető üzenetek akkor is pontosan ugyanazok, hiszen az ember tanul: a mondás szerint az okos ember a más kárán, a buta viszont a sajátján sem. Egyik mostani halottam most annyira közeli például, hogy szinte meg vagyok róla bizonyosodva, hogy hová kerül a halál után, és ez a bizonyosság még kifejezetten erőt ad. Még emlegettük is, hogy most már Szent Ferenccel, II. János Pállal, sőt, Szent Istvánnal együtt van valahol, és milyen jó lehet neki, míg mi itt még bénázunk, ki tudja, mennyi időt.

Szóval az üzenet létrejön mindenkinek a halálával, aki valamennyire közel állt hozzánk, inkább azt látom kérdésnek, feladványnak, feldolgozandónak, hogy kezdünk-e valamit az üzenettel, markáns esetekben szül-e bennünk akár elhatározásokat is.

Ha felfedezzük a szépet a véget ért földi életben, a gyász órái, napjai nagyon megerősítőek is tudnak lenni, hiszen biztosak leszünk abban, hogy „ez így volt kerek”, és esetleg a tanulságok kimondásába beengedhetünk másokat is, akik megerősítőleg hathatnak a nehéz időszakban. Az élet egy-egy boldog momentumának felelevenítése, vagy úgy az egésznek az áttekintése segít feldolgozni a teljes földi pályafutást, és csökkenteni a hiányérzetet is, amit egyfajta gazdagságtudat is felválthat, illetve a hála, hogy részesei lehettünk a Teremtés egyik remekművének.

A hiányban születő szomorúság természetes és nehezen leküzdhető emberi érzés. De semmi sem történik a mi egyes életeinkben értelem nélkül. Az üzeneteket folyamatosan kapjuk – most éppen én egy kicsit sűrűbben. Ha halljuk, halljuk. Ha látjuk, látjuk.