Jegyzet

Mai keresztényüldözés


Az utóbbi évtizedben aggasztóan megszaporodtak a hírek a világban növekvő vallási türelmetlenségről és ellenségeskedésről, hívő közösségek, zömében keresztények ellen irányuló véres erőszakról. A vallási vagy etnikai alapú népirtás esetei akár a történelmi közelmúlt világában sem voltak ismeretlenek, elég, ha az örmény vagy a zsidó holokausztra, a világháborúk ártatlan civil áldozataira, a kommunista rendszerek terrorjára, az utóbbi idők helyi és polgárháborúira gondolunk, de jó érzésű emberekben élt a remény, hogy az ilyen fajta brutalitás ideje lejárt. Ám sajnos nem így van. Elég, ha a ma is időről időre lángba boruló templomokra gondolunk Indiában vagy Pakisztánban, a Boko Haram törzsi ellentétektől is ösztönzött terrorakcióira Nigériában, a legutóbbi kenyai mészárlásra, az iraki és szíriai keresztények évek óta tartó kálváriájára, arra az ellenséges közhangulatra, amely a harmadik világ számos országában nehezíti meg Krisztus az adott helyen többnyire kisebbségben élő követőinek hitvalló életét. Erről beszélt Ferenc pápa is az örmény nép tragédiájának századik évfordulójára emlékezve, amikor a brutális erőszak tobzódásáról, egy részletekben folyó harmadik világháborúról szólt, okait és felelőseit keresve annak, hogy miért napi gyakorlat emberek vallási hovatartozásuk alapján való más embertársaik általi üldözése, megölése, lefejezése, elégetése, felrobbantása, légicsapásokkal, terrortámadásokkal és megtorló akciókkal való elpusztítása, hitüknek, meggyőződésüknek meggyalázása. A Szentatya a gátlástalan, a színfalak mögül vezérelt, globális hatalmi játszmákat leplező erőszakról és a világunkat fogva tartó általános közöny hallgatag bűnrészességéről beszélt, de a mai keresztényüldözés okait keresve talán nála is keményebben fogalmazhatunk. E félelmetes jelenségek legmélyebb oka ugyanis alighanem a nyugati, euro-atlanti régió és a mohó globalizáció világában keresendő, amelynek gazdasági, politikai és ideológiai korifeusai szítják a harmadik világban a helyi háborúk és polgárháborúk tüzét, hogy utána igazságosztó bíróként kaparinthassák meg a válságövezetek értékeit, rombolják le a kiszemelt társadalmak kultúráját, lehetőség szerint nemzeti, vallási, erkölcsi identitását. A megtámadott, ideológiailag kellően megvezetett felek válasza pedig eleve kényszerpályán halad, amikor önvédelmi reakcióik az általuk a Nyugattal azonosított kereszténységet, mint fő ellenséget veszik célba. Így fordulnak elsőként Krisztus közöttük élő, védtelen, a nyugat által prédául odavetett követői ellen, rajtuk kérve számon hitük, kultúrájuk, életük sérelmeit. A Közel-Kelet, Afrika, Ázsia keresztényei eredendően nem azért szenvednek, mert az iszlám vagy a hinduizmus az erőszak vallása volna, hanem azért, mert félrevezetett és fanatizált ellenségeik a gyűlölt nyugattal, az euro-amerikai világgal azonosítják őket, az ellenség ügynökeiként, amelyan ötödik hadoszlopként, bűnbakként tekintenek rájuk. Ebből a csapdából az lehet a kivezető út, ha az egyház világossá teszi, hogy a kereszténység nem azonos a Nyugattal, a Nyugat pedig a kereszténységgel; már csak azért sem - és ezt Európán és Amerikán kívüli fejjel, eredendően vallási alapokon nyugvó, megszentelt kultúrákban élve nehéz megérteni - mert a nyugati társadalmak ma mindennek nevezhetők, csak kereszténynek nem. Ez a világ, annak véleményformálói és érdekemberei, még ha újabban a kereszténység védelmezőinek pózában tetszelegnek is, gyakorlati ateizmusuk és végletes liberalizmusuk szellemében a legszívesebben a mi világunkból is kiiktatnák Krisztus hitét és egyházát, legfeljebb nem olyan brutális eszközökkel, ahogyan az a válságövezetekben történik. Mit is tehet egy ilyen helyzetben a pápa, az egyház, a keresztény világközösség? Miközben szót emel értük, és segíteni igyekszik üldözött hittestvérein csakúgy, mint a véres erőszak minden ártatlan áldozatán, szót kell emelnie az ellenségeskedések előidézői és bábjai ellen, és világossá kell tennie, hogy korunk háborúi nem vallásháborúk, még csak nem is civilizációk közötti kűzdelmek, hanem a globalizáció vadhajtásai. A keresztények nem sétálhatnak bele korunk gyűlölet teremtette csapdájába; meg kell találniuk az evangéliumi szeretet szellemében a módját, hogy más hitek, vallások jószándékú híveivel együtt leljék meg a kiengesztelődés, a megbékélés, a közös fenyegetéssel, a hitetlenséggel és a hatalmi gőggel való szembeszegülés krisztusi útját. Azt kell fanatikus ellenségeket is megszólító módon üzenniük más vallások követőinek, hogy a hit összeköt, nem elválaszt, hogy a keresztény sürgető feladata a vele is ellenséges vagy közönyös nyugati világ újraevangelizálása, a minden gyűlöletet és üldözést legyűrő, minden jóakaratú embert megszólító szeretet üzenetének más hitek és kultúrá felé való közvetítése.