Jegyzet

Köszönöm

Ezt mondom a kiszolgálónőnek. Elveszem az üveg sört, és odaballagok vele a fal melletti pulthoz. És magányos töprengésbe merülök.
Háromszáznegyven forint itt a Stella Artois ára, én – valami túldimenzionált nagyvonalúságtól vezérelve – négyszázat adtam, és azt mondtam, köszönöm. Engem gyerekkoromban arra tanítottak, ha bármit kapok – még ha az jár is nekem: mert jogom van hozzá, vagy mert megfizettem az árát, akkor is –, meg kell köszönnöm. Mert így illik. Köszönöm – mondtam. Ez az egyszavas mondat a konkrét élethelyzetben azt is jelentette, hogy nem kérek vissza. Hatvan forinttal többet adtam: tizenhét százaléknyi borravalót.
Mindezt lényegében a semmiért: én veszem el a sört, magam viszem oda a pulthoz, az erőteljesen kifestett kiszolgálónő mindössze elővette az üveget a hűtőből, és felbontotta. És megkérdezte, „pohár is kell?”. A korántsem udvarias kérdésben benne volt, hogy tulajdonképpen az üvegből is megihatnám, és akkor neki nem kellene mosogatnia. Én megmakacsoltam magam, és ragaszkodtam a jogaimhoz. Vagyis a pohárhoz. Meg is kaptam, egy szó nélkül odakoppantotta elém a vastag talpú üvegpoharat az palack mellé. Ha a kiszolgálónő gesztusát megpróbálnám lefordítani, aligha a „tessék, parancsoljon” volna a megfelelő. A „vigye, a fene enné meg magát” talán ugyancsak nem lenne pontos, nem ébresztettem ekkora érzelmi hullámzást az egykedvű kiszolgálónőben. „Na, itt van…” – talán ez mondta a pohár aljának tompa koppanása és a nő enyhén megvont bal válla, „hogy milyen finnyás emberek vannak…”
Tűnődöm, miért adtam azt a hatvan forintot. A meglehetően alapszintű kiszolgálásért? De hát ez benne van a fogyasztói árban… A megkülönböztetett bánásmódért? Aligha, a vendégek mindegyikétől megkérdezte, hogy akarnak-e poharat. (Igaz, akikben több az emberi érzés és a szolidaritás, azok, mint látom, lemondanak erről a juttatásról.) Talán csak nem valamiféle bocsánatkérés jeleként fizettem többet, merthogy ilyen kötekedő, követelőző alak vagyok? Talán csak nem valamiféle hálapénzként, hogy ő ezt szó nélkül eltűrte?
Megkaptam a sörömet és mellé a poharat. Megkaptam, ami háromszáznegyven forintért jár. Adtam mellé hatvanat, és megköszöntem. Ő megkapta áruja és a kiszolgálás ellenértékét – a fogyasztói árban, és kapott mellé tizenhét százalékot – és nem köszönte meg. Az ilyen üzlet még hatvan évvel ezelőtt is igen gyorsan tönkrement volna – mondja öreg barátom, akinek még személyes emlékei vannak azokból az időkből. Mára idáig jutottunk. Ezt vajon kinek, kiknek köszönhetjük?


Hiánybetegség

„Udvari orvosomként” is számon tartott öreg barátommal egy vendéglátóipari egységben arról beszélgettünk, hogy egyre több olyan hiánybetegségben szenved korunk embere, amely kívül esik az ő praxisán. Nem vitaminok és nyomelemek, hanem bizonyos erények hiányoznak egyre sorvasztóbban. Lehet, hogy nem a legfontosabb, de beszélgetésünkben a tapintat került szóba elsőként. Próbáltuk definiálni: nem magunknak, mi még értjük a szót, hanem azok számára, akik talán már nem. Mert a nemzedékek tapasztalatátadásában megrendítően nagyok a veszteségek. Sándor György fájdalmasan érvényes megfogalmazása szerint „az első generáció felejt, a második elfelejt, a harmadiknak már eszébe se jut”...
Valahol itt tartunk. A másik ember tiszteletének hiányánál. A mi fiatal pincérünk egészen jól tudott angolul, pontosan számolt és udvariasan köszönte meg a borravalót. A szomszédos asztalhoz visszafelé igyekvő öregurat azonban sikerült megaláznia – mindenki figyelmét felhívta rá, hogy elfelejtett visszagombolkozni. Nem az a baj, hogy szólt neki, hanem az: ahogyan.
Célratörő korunk reflexe az igazság szolgálata és védelme helyett annak kiderítése – a vélt vagy valódi hibát elkövető ember leleplezése. A tapintatos ember húzódozik ettől, ha csak lehet. Ez nem elkenése az igazságnak (nem vesszük túl gyakran mosdatlan szánkra ezt a szót?) – talán a másik tiszteletének apró gesztusa inkább. A tapintat ugyanis több, mint az udvariasság.
A kettő közti különbségre már nem is tudom, hol hallottam a következő példát. A férfi benyit egy fürdőszobába. Pontosabban véletlenül rányit egy odabent tartózkodó, hiányosan öltözött hölgyre, aki kétségbeesetten igyekszik valami törülközőt maga elé kapni. „Bocsánat, asszonyom”, mondja férfi, és gyorsan visszacsukja az ajtót. Udvarias volt. Ha azt mondta volna, hogy „bocsánat, uram” – akkor tapintatos.
Egyebek mellett ez a fajta finomság és tapintat is hiányzik az életünkből.