Jegyzet

Változás és állandóság az egyházban

A kereszténységet, főleg a katolikus egyházat a hitet és eszményeket a siker és a haszon igézetére cserélő korunk megmondóembereinek zöme a maradiság megtestesítőjének, megújulni képtelen intézménynek, a múlt szánalmas relikviájának, a szabadság és a modernség kerékkötőjének tekinti. Sok emberrel meg könnyű elhitetni, hogy ami régi, az egyben idejétmúlt, hogy a hagyomány és a múltból öröklött értékek, meggyőződések, magatartások akadályt jelentenek egyéni és közösségi szabadságunk megvalósításában. Való igaz, hogy az egyház hagyományaiból élő, hitének alapjait változhatatlannak tudó közösség, amelynek történetében mindig számot kellett vetnie az állandóság és változás, maradás és haladás dilemmájával. Így időről időre visszatérő szándékként munkált a hívő közösségben az evangéliumi hit tisztaságának és lényege megőrzésének, egyben azonban a hit, az egyházi élet az új időkhöz és körülményekhez való alkalmazásának, az egyház megújításának igénye. Ha csak az utóbbi kort tekintjük, XXIII. János pápa és a II. Vatikáni Zsinat egy olyan modern egyház és vallási élet megteremtését tűzte célul, amely hűséges tanításának krisztusi igazságaihoz és értékeihez, de új tartalmakat, formákat, nyelvezetet keres a modern, a vallási értékektől sokban elforduló világgal, az abban élő hitevesztett, értékválságban élő emberekkel való párbeszédre. Ez a kérdés ma, Ferenc pápa idejében is aktuális, aki szokatlan stílusával, néha a bulvárlapok címoldalára is utat találó megfogalmazásaival azok érdeklődését is magára vonja, akik nem értik vagy nem akarják érteni, mitől korszerű egy egyház, mit jelent állandóság és változás a hit világát is érintő találkozása. Ma az egyháznak számot kell vetnie azzal, hogy legalább is a nyugati világban ellenséges vagy közönyös, a hittől és a tradicionális értékektől elforduló közeg veszi körül, amellyel még a szóértés is nehézségekbe ütközik. Ezen a helyezeten valamit javíthat persze már az, ha az egyház megtanul a világ nyelvén beszélni, olyan eszközöket találni üzenete továbbadására, amelyeket megért a mai kor elárvult, hitevesztett, az értékeset az értéktelentől, az igazat a csak annak látszótól, a csúnyát a széptől megkülönböztetni alig tudó embere is. Ez a változás már megindult. Elég, ha a népnyelvű liturgiára, a modern művészetek java alkotásainak befogadására, a kulturális sokszínűség tudomásulvételére, az egyszerűségre való tudatos törekvésekre gondolunk. De ide tartozik a korszerű médiumok, a sajtó, a rádió, a televízió lehetőségeinek használata, vagy az, hogy az evangélium elérhető a világhálón, hogy az internet világában a hit üzenete is jelen van, Róma püspökének twitter-üzeneteit milliók figyelik, a hívő közösségek összetartozását pedig számítógépes alkalmazások segítik. Változás az is, hogy korunk egyházának önképében egy olyan világméretű szolgáló közösség ideája körvonalazódik, amely az evangéliumi igazság, egyszerűség és szeretet szellemében küldetésének tekinti a közéletben, a világ ügyeinek intézésében való részvételt, az elesettek, a gyengék felkarolását. Egész tevékenységét az emberszolgálat, a személy méltósága melletti kiállás, a valódi értékek melletti kitartás, a szabadság és az igazságosság elveire és gyakorlatára való állandó figyelmeztetés, a más meggyőződésekkel való párbeszéd szándéka vezeti. Vannak, és ez kap nagy médianyilvánosságot, akik másfajta változást, a hit lényegének, a tanítás alapjainak revízióját, a hagyomány és az alapértékek feladását látnák szívesen. Nem tudnak belenyugodni abba, hogy a magzati élet kioltása vagy a gyógyíthatatlan betegek halálba segítése bűn az élet és a személy méltósága ellen, amelynek semmi köze modernséghez, emberi jogokhoz és valódi szabadsághoz, és amelyekhez az egyház soha nem adhatja a hozzájárulását. Azt sem teheti meg, hogy egyenértékűnek fogadja el a homo- és a heteroszexuális magatartást, szabad emberi döntésnek tekintse a nemünk megváltoztatására való igényt, házasságnak ismerje el egynemű partnerek együttélését. Más az egyház korszerűsége és más a világ elvárása, amely modernség alatt az igazságról való lemondást, a hit alapjainak felülvizsgálatát, a jó és a rossz, bűn és igazság közötti különböztetés feladását, a lekiismeretről, a hitről, a reményről és a szeretetről való megfeledkezést kívánná. Az egyház lényege, változásának és állandóságának titka viszont éppen az, hogy „kincseiből régit és újat hoz elő”, lelkiismereti tükröt tartva a világ elé, figyelmeztetve rá, mi jó és mi rossz, mi érték és mi értéktelen, mi igaz és mi hamis.