Jegyzet

Jávor Béla: Az utolsó hadifogoly

Apám öccse, ahogy bácskaiasan hívtuk, Józsi batya, 1918. októberében született, a Magyar Királyságban, a Nagy háború utolsó hónapjában. Még Károly volt a király, még állt a Monarchia, de már recsegett, ropogott.

Józsi batya tanítói oklevelet szerzett, négy testvére közül legidősebb bátyja, apja hivatását követte és szabómester lett, másik bátyja pap, apám jogász. A család dávodi volt, de 1921-ben Bajára költöztek, ő itt járt tanítóképzőbe. Rossz korosztály volt, a diploma megszerzése után már vitték is katonának, szerencsétlenségére a hírszerzőkhöz osztották be. 1945 májusában Prága mellett esett fogságba, az orosz parancsnok azt ígérte, viszik őket Budapestre, ami igaz is volt, de a vonat nem állt meg csak a Szovjetunióban. 1950-ben 25 év börtönre ítélték, ekkor volt 32 éves, az öreg foglyok biztatták, nem fogja azt kitölteni. Egyik táborból hurcolták a másikba, legmesszebb az Uralon túl, Szverdlovszkban volt, bányában dolgozott, gyenge fizikuma folytán csak 160 méter mélyen kapcsolta össze a szenes csilléket, de volt fogolytársa, aki ezer méter mélyen fejtette a szenet napi nyolc órában. Ahogy elmondta, a hadifogolytábor jobb volt, mint a GULAG, ahová a belső ellenséget vitték és kínozták.

- Mi volt a legrosszabb? – kérdeztem egyszer tőle. – Amikor egy fogolytársamtól megtudtam, akit egy másik táborból hoztak át, hogy ott beszélt szintén fogoly bátyámmal, aki elmondta, három éve meghalt az anyám.

Tizenegy évig volt fogoly, utolsónak engedték haza 1956 nyarán, állóképesség kellett, hogy kibírja, de neki megvolt. Boldogan mesélte, hogy a fogolytáborban végezte el a kilencedet, mert szerencséjére a lelkészt csak a tizedik hónapban helyezték el. - Honnan volt a miséhez boruk? – kérdeztem. - Egy fogoly Kazahsztánból hozott titokban szőlőt, azt erjesztettük meg és orosz komiszkenyérrel áldoztunk.

Amikor hazahozták, az ÁVÓ bevágta Jászberényben a börtönbe még egy félévre. Sosem felejtem azt az estét, amikor váratlanul megérkezett hozzánk Budapestre. A házmester várt minket a kapuban: - Doktor úr – mondta apámnak – megjött az öccse, a szomszédoknál várja! Apámat még sosem láttam ilyennek, nem kiáltott, hanem egész testéből szakadt ki a hang: - Józsi! Józsi – rohant, feltépte az ajtót és ölelte a testvérét.

Harmadik nevem József, ezt a keresztségben miatta kaptam és arra is emlékszem, hogy az ötvenes évek elején mennyit jártunk ki Makkosmáriára, amely egykor a trinitáriusoké, a fogolykiváltóké volt. A Jóisten meghallgatta apámék imáját. Sokan jártak abban az időben Makkosmáriára.

38 éves volt, amikor visszakerült a hazájába, feleségül vett egy csinos tanítónőt, aki öt évvel volt fiatalabb nála, két szép lányuk született. Munka persze nem adatott, de 1956-ban Baján árvíz volt, így szükség volt a munkáskézre, így kezdte, rendőri felügyelet és havonként jelentkezés mellett. Pár év múlva újra taníthatott, de csak 9 kilométerre Bajától, egy kisközségben, biciklivel ment télen is, majd vett egy Berva robogót. Évek múlva már Baján is kapott tanári állást, nyaranta elvitt a motorcsónakján a gemenci erdő holtágaiba. Szerette a családját, mint ahogy apám is, ez volt neki is a legfontosabb. A tizenegy év történéseiről sosem mesélt, még kérdésre sem, csak az utolsó években, már túl a kilencvenen. Szerényen élt, szerette a focimeccseket a tévében, a vasárnapi misére, amíg ereje engedte eljárt. Az első polgári kormány alezredesnek ismerte el. Fél évtizede megözvegyült, de ezt is Istenben bízva viselte.

Egy vágya volt, hogy megdöntse a családi rekordot, dédapja, az én ükapám élt legtovább eddig, 94 évig, 1830–tól 1924-ig, pap bátyja volt a második 93 évével. Ő még 91 éves korában, ha leesett a vérnyomása fejen állt és rendbe tette magát, egész életében mértékletesen étkezett és alkoholt is alig fogyasztott. Minden nyáron meghívtam a bajai kertbe egy halászlére a bajai rokonokkal együtt, ilyenkor belediktáltam két pohár bort.
Idén augusztusban akartam az idei halászlét megszervezni, de erre már nem kerülhet sor. A legtovább, tizenegy évig volt hadifogoly nem csak a fogolytábort hagyta ott utolsónak, de talán a hadifoglyok közül az életet is. Ez a rút, embertelen hőség kiszárította az ő egészségét is és átment egykor volt testvérei, szülei, hadifogoly társai után oda, ahol atyánk áldottai vannak.

Augusztus 18-án meghalt Jávor József.
Sit tibi terra levis!