Jegyzet

Életvédelem és halálipar

Egy régi történet szerint két Érték találkozik egy szűk ösvényen, ahol egymás elől kitérni nem lehet. Az egyik nagy hangon kiáltja: „Állj félre, hiszen én a Szabadság vagyok!” A másik csendesen feleli erre: „Ahogy parancsolod! Már itt sem vagyok!” Majd csendesen utána szól emennek: „Én meg az Élet voltam! Ja, és ne feledd: az ösvény, amerről jöttem, nem vezet tovább!” Bármennyire groteszknek tűnik is, korunk embere számára a lelke mélyén nem lehet idegen, ismeretlen ez a képzeletbeli párbeszéd, amely az emberi lét forrásáról, a megfogant, de még világra nem jött magzati életről és az annak szembefeszülő konok önzésről beszél. Régen az emberek még tudták, hogy e két érték vitájában nem lehet övék a döntő szó: az égiekre bízták, hogy rendelkezzenek az élet csodájáról, amelyet képmása, az ember továbbad, de hatalommal nem rendelkezik felette. Ősi kultúrák biztos tudása volt, hogy az ember életet támasztani képes, de magának az életnek nem lehet az ura; az anyaméhben, a férfi és a nő szerelmében fogant új élet tőle való, általa van, de nem pusztán az övé. Régen is úgy volt persze, hogy az ember szembeszegült az isteni akarattal, amikor utódai sorsát maga vette a kezébe, amit a vajákos asszonyok hagyománya, a terhességet elhárító varázsszövegek fennmaradása, a terhességi praktikák sokasága, az abortusz technikáiban testet öltő halál kultúrájának makacs jelenléte bizonyít. De minden időben megmaradt a bűntudat, hogy ez vétek az élet, az isteni szándék és az emberi méltóság ellen, olyan cselekedet, amellyel az ember önmaga, utódai, ősei és a természet rendje ellen vétkezik. Az ókeresztény közösségben szigorú parancs volt, hogy „ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg”, hiszen az anyatestben megfogant magzatot embernek tekintetté, akit elpusztítani, a régiek cinikusan csúnya szavával „angyalt csinálni” vétek. Aligha véletlen, hogy a világ vallási hagyománya életpárti: Kína hagyománya az újszülöttet egy évesnek mondja, mert életét az anya testében töltött időtől számolja, a római örökösödési jog meg természetesnek tekinti, hogy az utószülött, apja halála után világra jött gyermek élete a nemzés pillanatától kezdődik, hiszen az elhalt szülő után is örököl. Ha ez így van, az anyaméhben növekvő zigóta, embrió, magzat már ember, személy, test és lélek. A modern embriológiai kutatás által is igazolt módon észlelés, érzés és akarat, amelyet, akit elpusztítani gyilkosság, az emberölés minősített esete A szabadság és az önrendelkezés mámorában élő mai, az élet és a halál feletti döntés hatalmát magának követelő ember szembeszáll ezzel a meggyőződéssel és tapasztalattal, amikor latolgatni kezdi, hogy az anyai testben rejtőző magzat ember-e már, és ha igen, mikortól és mennyire az. A terhességmegszakításhoz, az abortuszhoz való jog az emberi szabadságjog törvényileg garantált álruháját öltötte magára A magzati élet feletti döntés mára a nő, a leendő anya személyes szabadsága és az önrendelkezése próbakövévé, alanyi joggá lett. Nem kellett más hozzá, mint annak az elvitatása, hogy a magzat az első pillanattól méltósággal bíró emberi lét. Az eredmény már ismeretes: közel járunk egy érzelmileg sivár, morálisan megtört, a gyermekvállalásban csak kockázatot vagy üzletet látó szemlélet diadalához, a nyugati világban pusztító emberi, közösségi, családi, demográfiai katasztrófához. Pedig a hit ősi figyelmeztetése arra int, hogy szabadságunk igazi forrása az az élet, amit mi, emberek, csak családi szeretetközösségekben, magzatainkban, kihordott és szerető szenvedéssel világra hozott gyermekeinkben tudunk meglelni, és nemzedékről nemzedékre továbbadni. A keresztény tanítás nem évülő üzenete, hogy a magzati élet kioltása nem jog, hanem bűn, és az marad akkor is, ha törvényessé teszik, természetes rutinnak, szabad döntésnek tekintik az emberek. Tudomásulvételének pedig ma már a következményei is látszanak, hiszen a bűn bűnt szül, a bűntudat kioltása pedig legalább annyira veszedelmes, mint maga a vétek. A következmények sora hátborzongató, hiszen ki ne hallott volna már az őssejt-nyerés céljából létesített embrió-tenyészetekről, és nyilt titok az is, hogy egyre szélesebb körben folynak genetikai vagy gyógyszer-előállítási kísérletek méhmagzati szervezetek felhasználásával. Nemrég az is kiderült és mutatja, hogy mindez hová vezet: Amerikában már a szervkereskedelemben is felmerült, miszerint hibátlan emberi testrészek előállításának frappáns módja abordált vagy e célra tenyésztett embriók - még a szó is borzalmas - feldolgozása és értékesítése. Ezek a példák is azt mutatják, hogy a bűnök útján nincs megállás, és különösen igaz ez akkor, ha ember emberre, vétkes a vétlenre emel kezet. Nem más ez, mint egy nyugati, néha nevében még keresztény világ morális haláltáncának egyik tünete, erre a táncrendre azonban nekünk II. János Pál szavait kell feljegyeznünk: „a közvetlen abortusz, amelyet célként vagy eszközként szándékolnak, mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása, mert egy ártatlan emberi élet előre megfontolt kioltása.”