Jegyzet

Hit, szeretet, terrorizmus

Az egész világ, különösen az európai közösség döbbenten áll azok előtt a szörnyűségek előtt, amelyek alig egy hete történtek a francia fővárosban. A valóban hívő emberek, keresztények és más vallásakhoz tartozók megrendülését csak fokozza, hogy a véres merényletek elkövetői vallási jelszavak jegyében ragadtak fegyvert, azt a benyomást keltve, hogy bármely hit, bármely vallás lényegéből fakadhat erőszak, pusztulás, halál. Pedig a világ nagy vallásai, és ez alól a hiteles iszlám ugyanúgy nem kivétel, mint a magát most megtámadottnak érző kereszténység, ha valóban Istenre bízzák magukat, soha nem nyúlhatnak a brutális erőszak eszközeihez. Hiszen az a magát vallása hű követőjének tekintő ember, aki fanatikus indulatoktól, téveszméktől vezettetve, vagy gőgös elbizakodottságában maga akar ítélni a teremtés és a történelem ura helyett, nem csak embertársaira, de saját hitének alapjaira emel kezet. Történelmi tény, hogy a vallások világában emberi gyarlóságból, hatalomvágyból, nagyon is evilági érdekekből következően mindig ott kísértett a türelmetlenség és az erőszak szelleme, és csak göröngyös szellemi utat bejárva sikerült, sikerül belátnunk, hogy a vérontás, a gyilkolás nem természetes velejárója a hitnek, hanem éppen annak lerombolására, hamis célok szolgálatára, ordas indulatok kiélésére, ideológiai bálványok előtti tisztelgésre szolgáló alkalom. Ha az iszlámot, amire sokan hajlanak az események hatására, az erőszak vallásának, a mai terrorizmus fő okának kiáltjuk ki, nem ártana emlékeznünk arra, hogy mint annyi más vallási közösség, a kereszténység is hosszú, gyakran eredménytelen küzdelmet folytatott története során az erőszak sátáni kísértésével, az pedig, hogy mi keresztények, talán ma előbbre tartunk ebben a küzdelemben, mint muszlim, vagy más vallású embertársaink, a nyugati, a keresztény értékekre épülő világ fejlődésének és a Szentlélek munkálkodásának egyaránt köszönhető. A katolikus társadalomteológia megfogalmazása szerint „a terrorizmus annak az erőszaknak egyik legdurvább formája, amely a nemzetközi közösséget korunkban megrendíti: telve van gyűlölettel, halállal, a megtorlás és a bosszú vágyával” - olyan dolgokkal, amely idegen a hitek, vallások világától. Éppen ezért a hitét megélő és a mások hitét tisztelő keresztényeknek tudniuk, érezniük kell, hogy napjaink drámai történései nem egy vallásháború, még csak nem is kultúrák közötti konfliktus részei, hanem olyan hatalmi harc állomásai, amelyet sanda politikai szándékok, gazdasági érdekek, hatalmi játszmák irányítanak. A támadó iszlámról és a megtámadott kereszténységről szóló megfogalmazások csak hamis, megtévesztő címkék, amelyek elfedik a terrorizmus és az ellene folyítatott harc valódi, nem a hit világába tartozó, nem az emberi életek és a személyi méltóság megóvását szolgáló mozgatórugóit. Való igaz, hogy II. János Pál pápa szavával „egyetlen vallás sem tűrheti meg a terrorizmust, hát még annak hirdetését”, ám a dolog nem ilyen egyszerű, a terrorizmus kiváltó okairól pedig a politika, az ideológia mély hallgatásba burkolódzik. De tény, hogy az intolerancia, a gyűlölet olyan világjelenség, amely ma is szívesen ölti magára világszerte a hitvédelem és a vallási buzgalom álruháját. Az ilyen mozgalmak mögött nem nehéz felismerni azoknak a bűnös és igazságtalan struktúráknak és érdekeknek a világát, amelyek a gazdasági, a politikai, a katonai és a szellemi hatalom teljes birtoklása után - a történelemben nem először - a hit világára is szemet vetettek. Pedig a globális világban a hitben válik a legkézenfoghatóbbá az emberiség egysége és közössége. Itt az ideje, hogy a vallások valódi követői, sőt „minden jóakaratú ember” - ragaszkodva saját hitükhöz és annak általuk megélt igazságához - tisztelettel és megbékéléssel tekintsenek egymásra és azokat az ideológiai és politikai erőket, békebontó hatalmi tényezőket utasítsák vissza, amelyek vallási eszméket akarnak politikai célok szolgálatába állítani. Nem árt tudnunk azt sem, hogy a keresztény hit és a keresztény kultúra harcos védelmezői kereszténységet emlegetve a saját hit- és értéknélküli világukat féltik, keresztény kultúra néven liberális nemtörődömségüket, a pillanatnak élő, szerezni vágyó és fogyasztani kívánó mohóságukat, hamis életideáljaikat oltalmazzák. Velük és terrorista ellenfeleikkel szemben kell a vallási közösségeknek megbékélésre jutniuk, hiszen a katolikus tanítás szerint „amikor egyeseket mártíroknak neveznek, akik egy terrorista akció végrehajtása közben vesztették életüket, ezzel magának a mártíromságnak az a fogalma deformálódik, amely azoknak a tanúságtétele, akik azért adják az életüket, hogy ne mondjanak le Istenről és az ő szeretetéről, és nem azért a cselekedetükért lesznek mártírokká, hogy Isten nevében ölnek.” A terrorizmus legyőzésének igazi útja pedig az, hogy „a keresztény tudja, a szeretet az az ok, amiért maga Isten kapcsolatba lép az emberrel, és amit maga is vár tőle feleletként. Ezért a szeretet a legmagasabb rendű és legnemesebb kapcsolati forma az emberek között is, amelynek az emberi élet valamennyi területét be kell töltenie, s ki kell terjednie a nemzetközi rendre is. Csak olyan emberiség örülhet a valódi és tartós békének, amelyet a szeretet civilizációja ural.”