Jegyzet

Jávor Béla: A sas útja az égen

Valamikor a nyolcvanas években volt egy vicc Pesten. Így szólt: - Hogy fogják hívni a Lenin körutat 2000-ben? A kérdésre mindenki meghúzta a vállát és várta a poént, amely így szólt feddőn: - Te nem bízol a rendszerben! És valóban, 2000-re a Lenin körutat Erzsébet és Teréz körútnak hívták. Gondolta volna valaki? Hisz a vicc irrealitással vegyített realitása épp erre rímelt.

Múlt pénteken néztem Göncz Árpád temetését, ahol Koncz Zsuzsa énekelte Bródy János: Ha én rózsa volnék című dalát. Bródy 1965-ben lett az Illés együttes tagja, mely együttes minden volt, csak a rendszer kedvezményezettje nem. A hatvanas évek közepén a beat zene egyfajta és nem is leplezett ellenzékiség volt, különösen az Illés együttes esetében, amely épp Bródy szövegei révén a cenzúrát finoman lefejtve, a sorok között olvastatott. „Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ – énekelte Szörényi Levente – mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod”. Nem volt médium, ahol ezt le lehetett volna írni és el lehetett volna mondani. Illésék maguk voltak a nem létező, mert nem létezhetett ellenzék.

Göncz Árpád az életfogytiglani börtönből az 1963-as amnesztiával szabadult. 1965-ben a szocialista pokol bugyrainak legalján foglalt helyet. Ha akkor azt módja neki valaki: Ötven évvel később államelnökként fognak eltemetni és a sírodnál Bródy dalát fogja Koncz Zsuzsa énekelni – nincs az a tenyérjósló cigányasszony, akinek ezt el lehetett volna hinni. És lám.

Ha Márai Sándornak San Diego-i magányában azt jósolja valaki, hogy az ezredfordulón a legolvasottabb író lesz egész Európában, s könyveit, amelyeket remeteként írt emigrációjában százeres példányszámokban fogják kiadni, azt írta volna naplójában, hogy bolond a világ.

Ha Antall József, amikor a Hiúzok akadémiája nevű baráti közösség vacsoráján beszélgetett a nyolcvanas években, azt mondja neki Benedek István tagtársa, hogy 1990-ben ő lesz Magyarország miniszterelnöke, valószínűleg azt válaszolja, István, te sem vagy különb a pszichiátriai betegeidnél.

S ha valaki a harmincas évek Moszkvájában azt mondja a sztálinista emigrációban dolgozó, kommunista Nagy Imrének, hogy húsz év múlva azért fogják bolsevik elvtársai felakasztani, mert a magyar forradalom miniszterelnöke lesz, csak egy mosoly futott volna át arcán, de lehet ez a mosoly fanyar lett volna.

S ha valaki a halálos ítéletére hónapokig váró Mécs Imrének azt mondja, hogy a téged halálra ítélő kommunista párt utódjának leszel a parlamenti képviselője, kikéri magának.

Folytassam? Nem kell. Mit akarok ezzel mondani? A Jóisten nem úgy méri a terveit, ahogy azt mi emberek elképzeljük. Senkinek az útja nincs kikövezve.
Sosem tudhatjuk a következő napot és a következő órát sem.

A legnehezebb és a legreménytelenebb helyzetből is van kiút. Célszerű ma is erre gondolnunk, amikor az a kontinens rohan vesztébe, amely nélkül az emberiség kultúrája nem lett volna, amikor vezetői úgy tesznek, mintha nem égne a talpunk alatt a talaj és reménytelennek tűnik unokáink jövője.

Hogy mondja Példabeszédek könyve?

„Három dolog van, amit csodálatosnak látok, és négyet sehogy se tudok megérteni, a sasnak útját az égen, a kígyó útját a sziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját az asszonynál.”

Kell ennél több?