Jegyzet

Az idősek világa

A statisztikák mutatják, hogy ma a nyugati világ elöregedő társadalmakból áll, ez a tény azonban nem csak annak köszönhető, hogy egyre több embertársunk számíthat hosszú életre, az öregkor évtizedeire. Az idős emberek számának, arányának növekedése sok okra vezethető vissza. Az életminőség javulása, az életmód változása, az orvostudomány látványos fejlődése az utóbbi évszázadban oda vezetett, hogy az emberi átlagéletkor számos régióban elérte vagy megközelítette a nyolcvan esztendőt. Földünk gazdagabb felét ma nem tizedelik járványok, háborúk, éhinségek, és reményeink szerint e változás előbb-utóbb a világ szegény, ma még a korai halállal viaskodó régióit is eléri. De számot kell vetnünk azzal a szomorú ténnyel is, hogy az öregség, az öregek újkeletű problémát jelentenek egy olyan világban, amely, miközben felfedezte a hosszú élet titkát, a hosszú élet kultúrájáról, az élet értékének szent hagyományáról megfeledkezett. A hosszú, boldog élet örömteli reménye, amelyet régen értéknek, ajándéknak, égi adománynak, kivételes, kiérdemelt szerencsének tekintettek, így fakul a nyugati kultúrában öregkori magánnyá és feleslegesség-érzetté, az inaktív, eltartott népesség számának önmagában gondot jelentő gyarapodásává, a nyugdíj- és szociális ellátórendszerek túlterhelésévé. Az idős emberek aránya néhány országban már a népesség 30 %-ához közelít. Egyre inkább elöregedő társadalmakban élünk, de gyakran megfeledkezünk arról, hogy ez nem attól van, mert sok az öregember, hanem mert kevés a fiatal. A korábbiakhoz képest megnövekedett a nagyszülők nemzedéke, de nincsenek számukra feladatok, rendeltetések, unokák. Hiába írja nekünk is a Zsoltáros, hogy az emberek „még öreg korukban is gyümölcsöt teremnek”, ha nincs meg az a közeg, közösség, család, az a társadalom, amely leszüretelné az öregkor gyümölcseit, hitet és értelmet adva, hogy az öreg fa újból és újból virágba boruljon. A sokak által elutasított keresztény tanítás szerint „az idősek társasága az élet nagyon fontos iskolája, amely képes értékeket és hagyományokat átadni, elősegíteni a fiatalok növekedését, akik ilyenképpen megtanulják, hogy ne csak a maguk, hanem mások javát is keressék.” A baj éppen itt van, ez az idős emberek életének fő gondja is: olyan világban élünk, amely a szabadság, az önállóság és az ujdonság bűvöletében nem akar tudni múltat és hagyományt, amely számára az öregség, az öreg ember csak múlt és teher. Világunkban szinte törvénnyé lett, hogy aki öreg, magányos, aki magányos, felesleges, aki pedig a feleslegesség és a krónikus szeretet-hiány világában él, az szegény, beteg, szomorú, reménytelen. Ezzel a szemlélettel nehéz szembe menni. Az idős ember bölcsességének és tapasztalatának, természetes tekintélyének ősi tisztelete és megbecsülése helyébe a közbeszédben az öregek lenézése vagy lesajnálása lépett, az idős emberek zöme pedig az egyedüllét, az anyagi vagy érzelmi szegénység és sivárság rabságában él. Pedig lehetne másként. Tudjuk, hogy az öregség régen is, most is jár bajokkal: gyengül a látás, romlik a hallás, fogy az erő, rövidülnek az álmok, nehezen mozdul a láb, de a lélek, a kedv az utolsó pillanatig lehetne töretlen, csak annyi hiányzik, hogy az emberek ismét megtanuljanak megöregedni, az öregek ne érezzék úgy, hogy elfogyott körülöttük a szeretet és a gondoskodás levegője. Ma, amikor a nyugati világban már az alig serdült fiatalok is szüleiktől független, önálló életet, saját lakást akarnak, a szülők, az élettársak sem bírják gyakran sokáig egy fedél alatt, az öregek nemzedéke nem a nagycsalád többgenerációs szeretet- és tapasztalatközösségében, közös fedél alatt élheti meg azt, amit a média álságosan szépkornak nevez, hanem olyan egyedüllétben, amelyet csak néha és nem is mindenkinek vidít fel a gyerekek, az unokák látogatása. Pedig az idős embernek nem az a rendeltetése, hogy magára maradjon az emlékeivel és a szoromúságával, hanem hogy éltető lelke és eleven emlékezete legyen annak az alapvető emberi szeretet-közösségnek, amelyet családnak nevezünk. Hiszen még a társát vesztett özvegység magánya ellenére is csak övéi, utódai között lelheti meg késői évei, évtizedei értelmét és harmóniáját. Mindez nem lehet anyagi kérdés, az öregek puszta eltartásának problémája, amit nyugdíjukat talán majd megtermelő bevándorlókra, idegenekre, vagy a gondoskodó államra lehetne bízni, hanem olyan sajátos szeretet- és tisztelet-ügy, amelynek felismerése és felkarolása nélkül a modern társadalmak lelki és morális krízise, családok és egyének, generációk és nemzetek rossz közérzete gyógyíthatatlan marad. „Ha pedig az idős ember szenved, és kiszolgáltatott helyzetbe kerül, akkor nem pusztán egészségügyi gondoskodásra és speciális ellátásra van szüksége, hanem mindenekfelett szeretetteljes bánásmódra” - mondja a keresztény tanítás, amelynek értékeihez, elveihez visszatérve talán mindenki beláthatja, hogy öregnek lenni, a családi, közösségi létezés teljes útját bejárni nem csak kell és lehet, hanem szép és értelmes is.