Jegyzet

Halottak napja

Amikor apám halála után, másfél évtizede eladtuk és felszámoltuk fonyódligeti nyaralójukat, nem sok tárgyat mentettünk meg. Volt két sezlon, amit raktároztam, majd amikor befejeződött csobánci présházam felújítása, átmenetileg elhelyeztem a kisebbik szobában, amíg újat nem veszünk felkiáltással. Ennek nyolc esztendeje és az ágyak azon az évi mintegy 20-30 alkalomkor, amikor ott aludtunk, remekül szolgáltak. Igaz rájuk terítettünk egy vastag svéd matracot, ha éjjel megfordultam biztosan nyekergett az ágy, és ha felemeltem porszívózás okából, akkor egy vagy két lába kiesett.

Tavaly érte őket utol a végzet, amikor a téli hónapokra egerek szállták meg a házat s egyik egércsalád beleette magát az egyik ágyba, kiette és kikotorta az afrikot a derékaljból, úgy döntöttünk, hogy kidobjuk őket és megrendeltünk két új ágyat az ábrahámhegyi asztalostól. Elkészítette, leszállította, összerakta, rátettük a két matracot, minden rendben volt, csak egy kérdés maradt: hová tegyük a régi ágyakat. Kivittük az eresz alá a ház bokrokkal takart oldalához, de ott rondák voltak, végül betettem a vejem kombi kocsijába és elvittük a tapolcai szeméttelepre, ahol darabját 875.- forintért átvették és bedobhattam őket egy konténerbe. De nem volt ez ilyen egyszerű, mert ekkor láttam meg az ágyak alján még apám írásával azokat a MÁV feladóvevényeket, amelyekkel 1968-ban, majd 50 éve szállíttatta le őket a vasúton Budapestről. Apám kézírása, de rég nem láttam. S aztán eszembe jutott hány éjszakán át feküdtem egyiken vagy másikon a hetvenes-nyolcvanas években, a luxemburgi rádiót hallgatva vagy hajnalig olvasva a fonyódi éjszakában. S egyáltalán, ez a két ágy maga a múltam, ők velem élték át az elmúlt közel ötven évet, ők én vagyok, s most kidobom őket egy szeméttelepre?

Tudom az emberek kétfélék, gyűjtik és raktározzák tárgyi emlékeiket, vagy könnyedén megválnak a fontosabbaktól is. Én az elsők közé tartozom. Nekem a padláson, papírdobozokban még a hatvanas évekből való régi meccsjegyek is megvannak, a pincében egy óriási ládában a hatvanas-hetvenes évek Élet és Irodalom, Nagyvilág, Kortárs újságjainak, folyóiratainak évfolyamai, régi napszemüvegek, levelek, amiket írtam s amiket kaptam, gimnazista korom óta írt novellák, egy nyúlláb, amire azért tettem szert, mert Hemingway szerint aki író, annak mindig legyen a zsebében egy nyúlláb és egy gesztenye. Régi meghívók, naplók, eltört pipa egyetemista koromból, szivarok felbontatlan dobozokban, negyven éve elő nem vett diaképek, harminc éve fel nem húzott nyakkendők és csokornyakkendők, húsz éves zarándoklatunk vagy kétszáz térképlapja, naptárak s folyamatosan vágott szakállam két nagy dunsztos üvegben, amelyből majd egyszer kispárna lesz, hadd aludjanak majd a nagypapa puha szakállpárnáján a dédunokák.

A tárgyak fetisizálása? Dehogy, hisz nem a tárgyak a fontosak, hanem az emlékek, azok az emlékek, amelyek az egyes tárgyakhoz kötnek, életünk egy korszakához, vagy emlékezetes napjához, heteihez. Egy szerelemhez, egy barátsághoz. Ezek a tárgyak tükrök, amelyekbe oly jó belenézni, még ha csak jelképesen is. Negyven éve nem veszem elő, de tudom, itt van mellettem és bármikor megtehetem.

Ezek a holt tárgyak, mint kedves halottaim, egyre többen vannak s most, halottak napján, ha kimegyek a bajai Szent Rókus temetőbe, ahol nagyszüleim, rokonaim s persze sok barátom, ismerősöm is nyugszik, vagy a Farkasrétre, ahol szüleim mellett még több barátom várja a feltámadást, oly jó megállni a sírjaik előtt s rájuk gondolni. Megmerítkezni azokban az emlékekben, amelyek hozzájuk kötnek, láthatatlan kapocsként. Nagyanyám mákos és diós kalácsaihoz, nagyapám sillerjéhez, apámat látom egy kis unicummal a kezében, anyám süti a sonkás rántott palacsintát, Szidi néném fogja a kezem és megyünk fagylaltozni, így együtt mindannyian, élő magam és minden meghalt, aki fontos volt és aki ma is fontos nekem.

Ha megkérdezné valaki, akinek hatalmában állna, mondd, ahová akarsz, oda utazhatsz, mit mondanék? Vissza Bajára, a nyári szünetbe, nagyszüleim házába, nagyapám szőlőjébe, megkóstolnám mai ízlésemmel a kadarkából készített borát, kimennék apámmal a Bácska vasárnapi bajnoki meccsére, úsznék a Sugovicában és visszafeküdnék arra a sezlonra a hetvenes évek ronda Kádár korszakában, amely mégis az életem talán legkedvesebb korszaka volt.

Halottak napján, mi, akik még élünk, bíztatva magunkat, kérdezzük együtt Babits-csal: „talán... nem is olyan nagy dolog a halál”.