Jegyzet

Elvált katolikusok

A napokban zajló családszinódus is igazolja, hogy a keresztény házasság- és családfogalom, a kizárólagosság, a hűség, a véglegesség és feltétlenség erénye ma támadások, viták kereszttüzében áll a nyugati világban. A néha már az egyházon belül is megfogalmazódó viták kezdeményezőinek és szorgalmazóinak az egyén jogainak és szabadságának köntösébe bújtatott szándéka aligha más, mint a férfi és a nő kapcsolatáról szóló biblikus és egyházi tanítás el nem fogadása, meg nem értése, viszonylagossá, „korszerűvé”, „emberbaráttá”, lényegében súlytalanná tétele, a házasságnak, mint egy férfi és egy nő közötti végérvényes, kizárólagos és felbonthatatlan szentségi köteléknek a lebecsülése, lejáratása. Ha széttekintünk, való igaz, hogy a házassági kötelékek lazulását, a házasulási kedv riasztó csökkenését, az együttélések divatját, a válások számának riasztóan magas arányát, családok sokaságának széthullását látjuk; e tünetek fényében nem meglepő, ha sokak szemében úgy természetes elválni, mint házasságra lépni, a társ melletti kitartás, alkalmazkodóképesség, feltétlen elköteleződés meg szóba sem kerül. A katolikus egyháznak a házasság felbonthatatlanságát újszövetségi alapon képviselő álláspontja ilyen közegben ésszerűtlen életidegenségnek, embertelen szigornak, férfiak és nők sokaságának életét megkeseríteni akaró, szabadságát és érzelmi kapcsolatait gúzsba kötő merevségnek, kényszernek vagy színlelésnek tűnik csupán. Akik távol állnak hittől, vallástól, egyháztól, mit sem törődnek a házasság felbonthatatlanságának tanításával, vagy a kívülálló kellemes pozíciójából sajnálkoznak azon, hogy szegény katolikusok nem bonthatják fel sikerületlen házasságukat, nem köthetnek másik, új frigyet, ha pedig - hiszen a világi törvények módot adnak erre - mégis megteszik, az egyház rosszallása, a szentségek vételétől való eltiltás büntetése sujtja őket. Demokráciára, szabadságra, emberi jogokra oly érzékeny korunkban sokan gondolják úgy, hogy a krisztusi elvekhez és a hagyományhoz való ragaszkodás nem más, mint az elvált, válásuk után újabb házasságot kötő katolikusokkal szembeni diszkrimináció, öncélú büntetés, jogfosztás, kirekesztés. A szentségi házasságukat polgári fórumon felbontó, majd új, polgári házasságot kötő, ám hitüket komolyan vevő, az egyházban megélni akaró katolikusok számára komoly lelkiismereti terhet jelent a korábbi kötelék felbomlása, az új házasság korábbi házastársuk életében való egyházi rendezhetetlensége, a szentáldozás lehetőségének elvesztése, ám ha meggondoljuk, a házasság szentségi természetének, holtomiglan-holtodiglan érvényességének feladása nélkül sem pápa, sem püspök, sem a hívő közösség közakarata nem változtathat ezen. Nem új az a belátás sem, hogy az elvált újraházasodottaknak a lelkipásztori ellátását, az egyház, a templomi, plébániai közösség életébe való beillesztését megoldani sürgető lelkipásztori feladat, ám hogy ennek mi a módja, arról megoszlanak a vélemények. Így nem járható az az út, hogy az egyházi bíróságok tegyék tömegesen lehetővé szentségi házasságok eleve érvénytelennek minősítését, hiszen ez az érvénytelenségi okoknak lényegében válóokokkal való kiegészítése, az egyházi házasságok Isten és ember előtti felbonthatatlanságának felbonthatóvá formálása volna. Az a megoldás sem kínál kivezető utat, hogy magára az elvált és új házasságban élő hívőre, annak lelkiismeretére bízzuk, áldozáshoz járul-e, ami, akárhogy is nézzük, tartósan bűnös, rendezetlen életállapotban lévő és abban meg is maradó személyek alkalmi önfeloldozásával nyitná meg a szentség vételének lehetőségét, így teológiai és lelkipásztori szempontból sem elfogadható. De olyanok is vannak, akik az elváltaknak az egyháztól való tömeges elfordulását, elidegenedését tartva szem előtt, már a válás után kötött új házasság egyházi megáldására keresnek liturgikus formulákat, farizeus módon hangoztatva, hogy persze ez nem házasságkötés, hiszen a házasság továbbra is felbonthatatlan, hanem csupán szép befogadó aktus az elveszett bárányok számára. Ám e viták ellenére a katolikus tanítás szerint a szentségi házasság felbonthatatlan és az is marad, az elvált újraházasodottak számára pedig az áldozás intézményes és hivatalos lehetővé tétele sem tűnik reálisnak. Az önhibájukból vagy önhibájukon kívül ilyen helyzetbe kerülő katolikusok el- és befogadásának a mainál szeretetteljesebb és megértőbb módjait meg kell találnia az egyháznak, de nem hitének tartalmát érintő engedmények, számára elfogadhatatlan életminta elfogadhatóvá tétele árán. De ennél is fontosabb: azt kell célul tűznie a hívő közösségnek, hogy minél kevesebben legyenek, akik a házassági kötelék végleges megszakítása, új kapcsolat keresése nélkül nem képesek rendezni az életüket; oda hatni, hogy hitük a szép és boldog élet, a konfliktusok megoldásának képessége felé vezesse az egyház tagjait. A házasság felbonthatatlanságához való ragaszkodás ma is, akár az ókeresztény időkben, üzenet a másként gondolkodó és cselekvő világ felé is: egy férfi és egy nő szerelme, szeretete és hűsége lehet egy életre szóló, és ha nem is sikerül így élnie mindenkinek, maga a házasság keresztény eszménye minta, vágy és cél lehet minden jóakartú, a társas kapcsolat titkát kereső ember számára.