Jegyzet

Furcsa dolognak tűnhet a mai világban a magányról beszélni. Fáradságos alámerülés a lélek és az egzisztencia bugyraiba. Ferenc pápa a rendes családszinódust megnyitó vasárnapi szentmise homíliájában meghökkentő bátorsággal az emberi magány drámáját boncolgatja. Szokatlan a gondolat. Rendkívül alapossággal felfejteti a modern ember magányához vezető fonalakat.

„Az emberi magány drámája ma is sok férfit és nőt sújt – jelenti ki a Szentatya. Magukra maradt idősek, özvegyek, egyedül hagyott feleségek és férjek, migránsok és menekültek, a fogyasztói szemlélet számtalan fiatalja – sorolja Ferenc pápa a magány drámájának áldozatait. A magány csíráit valamilyen módon mindannyian mélyen lelkünkben és hétköznapjainkban hordozzuk. Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e foglalkozni a magány gondolatával?

A nyáron Balázs Zsuzsa és Kékesi Enikő barátnőim azzal az ambiciózus tervvel kerestek meg, hogy könyvet szeretnének megjelentetni a magányról. Kértek, hogy én is fűzzek hozzá pár gondolatot. Rögtön hangot is adtam kételyeimnek. Kit érdekelhet az én életem, de főként a magányom? De mivel oly sok kegyelmet és csodát kaptam az Úrtól, amelyet mindig a magány pillanatában ismertem fel és értékeltem a legjobban, hát leültem a csendbe, hogy szavak szűk ruháiba szorítsam az egyedüllét mélységeit és gyönyöreit.

Természetesen nem csak én, hanem rajtam kívül 5 érdekes személy, papok, művészek, pszichológusok is végigjárják magány ösvényeit, és nagylelkűen betekintést engednek az olvasónak kétségeikbe, fájdalmaikba, örömeikbe és reményeikbe. Nem magamat, hanem írótársaimat ajánlom, akiknek oly hálás vagyok a papírra vetett őszinteségükért, lelket üdítő gondolataikét. De kikről is olvashatunk a könyvben?

Mustó Péter jezsuita atya és író, Dióssy Iván katolikus pap, Simon András grafikusművész és író, Károly Sára klinikai szakpszichológus, és a hetekben váratlanul elhunyt Simándi Ágnes, teológus, költőnő és ikonfestő arcvonásai, lelki rezdülései elevenednek meg a törékeny papíron és a fekete nyomdafestéken keresztül. Hivatás, szerepek, szenvedélyek láncai, útkeresés, hit, kegyelem.

Egy pár gondolat ízelítőül:
A magány lehet gyötrő vagy gyönyörködtető. Egy valami biztos. Mindenkinek osztályrésze. Ugyanolyan szerves része létünknek, mint az életet adó szívdobogás vagy a spontán levegővétel. De mitől válhat a gyönyör, vagy a gyötrelem pillanatává, amikor egyedül maradunk? Mitől is érezzük magunkat egyedül? A leggyakrabban a magány pontosan akkor válik fojtogatóvá, amikor tudatosan vagy tudattalanul mindent megteszünk, hogy a nap 24 órájának minden másodperce értelmesen, célszerűen legyen kitöltve. Szekrénybe zárjuk és rejtegetjük lelkünkben élő csontvázainkat. Nyugtalan szívünk égető fájdalmait, véget nem érő tevékenységekkel próbáljuk enyhíteni. De mindhiába. Egyszer csak ránk tör váratlanul az álnok, és beszédbe elegyedik velünk, kérdezgetni kezd. És akkor elérkezik a vég, a kétségbeesés, a rombolás pillanata. Mindent elrontottam, semminek sincs értelme, üres, céltalan az életem – érkeznek a vádló gondolatok. És felkínáljuk önmagunknak a pusztító megoldást: elválok, elköltözök, véget vetek életemnek. Sokan ezt a pillanatot határozzák meg magányként. De ez csupán a kísértés órája.

A magánnyal mindenkinek szembe kell néznie, le kell vetkőznie és be kell lépnie ebbe a kozmikus térbe, ahol megtalálja önmagát, és végre felfedezi Teremtőjét. Nem megromlott kapcsolatokat jelent, vagy kiüresedett viszonyokat a magány jelenléte, hanem a transzcendens létünk felfedezésének színterét. Privilégium, meghívó az isteni találkozásra.” A könyv számos kérdést vet fel és válaszol meg egyéni életutakon keresztül. A napokban napvilágot látott kötet már kapható a könyvesboltokban, Életteli magány címmel.