Jegyzet

Jávor Béla: Az út jobb, mint a fogadó


1995. október 14-ike szombatra esett. Szép, meleg, őszi nap volt. Reggel fél 9-kor heten gyülekeztünk naphegyi házunknál s indultunk el gyalog leereszkedve a Dunához, kisétálva az akkor épp felbontott és reparáció alatt álló Andrássy úton, majd Zuglón át Rákospalotára, elhagyva a fővárost Csömör érintésével estére megérkeztünk Kerepestarcsára. Aznap 28 km volt a lábunkban, s amikor az Örs vezér terére visszaérkező HÉV-ről leszálltunk, alig bírtunk lemenni a lépcsőn, mert hisz egyikünk sem szokta akkor még az ilyen távolságú gyaloglásokat.

Jövő héten lesz húsz éve, hogy ez a hét embert számláló zarándokcsapat elindult, hogy gyalog elérje Máriapócsot, hiszen 1996-ban lett 300 éve, hogy a kegykép először könnyezett. Akkor még fel sem merült bennem, hogy egyhuzamban tíz-tizenöt nap alatt leérhetünk, hiszen mindannyian dolgozó emberek voltunk, ügyvédek, mérnökök, orvosok, ezért azt eszeltem ki, hogy minden hónapban egy szombaton gyaloglunk, s ahol abbahagytuk, hazautazunk, majd egy hónap múlva onnan folytatjuk a gyaloglást és így összességében gyalog érkezünk meg Máriához. Amíg akciórádiuszunkba belefértek a közforgalmú járművek, addig azokkal, majd saját gépkocsijainkkal utaztunk a kezdőpontnál hagyva a kocsikat és a végponton keresve valakit, aki némi ellenszolgáltatás fejében visszaviszi a sofőröket a rendszerint 15-20 km-re hagyott kocsiinkhoz. E keresések legsikeresebb színhelye mindig az adott település korcsmája volt, amely ma is a falusi élet központja.

Útközben jöttünk rá, milyen más gyalog járni az országot, s lehetőleg sosem országutakon, hanem erdőn-mezőn, földúton. Húsz éve már hozzáférhetők voltak az eredetileg titkos minősítésű 1:10.000-es léptékű térképlapok, amelyeket máig minden út előtt megveszek s így jól tájékozódhattunk. Természetesen minden utunkba kerülő épített vagy természeti emléket, látnivalót megnéztünk, útmenti fakereszteknél imát mondtunk, árnyékos fák alatt, tisztásokon vagy temetők öreg sírjai között délben megettük a magunkkal hozott eledelt s este leöblítettük az út porát sörökkel vagy hosszúlépésekkel.

Közben, hallván ezt a történetet, barátok és barátok barátai is csatlakoztak hozzánk, így csapatunk egyre nőtt. Átszeltük a Jászságot, 1996 nyarára elértünk a Tiszához, majd 1996 telére a Hortobágyhoz. Felejthetetlen élmény volt átgyalogolni a fagyos pusztán, betérni az akkor még ritka szürkemarha istállókba. 18 szakasz alatt, 332 km megtéve értünk a pócsi Máriához, s miután méltón és igazságosan megünnepeltük a megérkezést és kiörültük magunkat a megtett út okán, hazamentünk, de kezdtek üresek lenni a hónap második szombatjai. Hiányérzetünk támadt és mehetnékünk. Így esett, hogy 1998 márciusában ismét elindultunk, de most már Máriagyüd felé és 34 etap után, 2001 decemberében, 499 km gyalogúttal a lábainkban meg is érkeztünk, ekkor már tudtuk, ez az életforma elhagyhatatlan és három hónap múlva, 2002 márciusában elindultunk Máriazellbe, de már nem egyenesen. Előbb felmentünk a Pilisen át Esztergomba, majd a Gerecsén és a Vértesen át leereszkedtünk a Bakonyon keresztül a Balaton-felvidékre, onnan vissza fel Somlóra. Kanyarodtunk egy nagyot Körmend és Szombathely felé, visszajöttünk Kőszegen keresztül és Sopronnál léptük át az osztrák határt. 82 etapban 982 km után érkeztünk meg a máriazelli bazilikához.

2010 szeptemberében elindultunk a szlovákiai Galbatő Mária kegyhely felé. E hónapban Tolcsván vagyunk, eddig ezen az úton 545 km tettünk meg.

E húsz év alatt sosem vittünk a kezünkben Máriás zászlókat, de mindegyikünk vitt a szívében valamit, ami neki fontos, Máriának pedig még fontosabb. Minden úton érezzük Mária odafigyelését, amelynek elég egyszerű jele, hogy e húsz év alatt mindig szép időt kapunk, még a rossz előrejelzések ellenére is, s talán féltucatszor áztunk csak pacallá, de erre is van mondásunk: Minél nagyobb a gyötrelem, annál nagyobb a kegyelem.

Miért mondom ezt itt el? Talán elhiszik, hogy ezzel a jegyzettel nem magam és barátaim vállát akarom veregetni, inkább kedvet csinálni baráti társaságoknak valami hasonlóhoz, hisz ezek a rendszeres, havi együttlétek szoros barátsággá kovácsolták a kezdetben egymást sem ismerő tagokat, s mi lehet fontosabb a világon, mint a barátság, a szeretet. Az Isten és embertársaink szeretete.

”Az út jobb, mint a fogadó”- idéztem egyszer Cervantes Mihályt, és ezt is valljuk: jobb menni, mint megérkezni! Jövő szombaton erre fogunk koccintani, immár huszonhatan, s köszönő imát mondani az első útszéli keresztnél ezért az elmúlt húsz évért és az eddig megtett 2354 km-ért.

Deo gratias!