Jegyzet

Holtomiglan - holtodiglan

Amikor ma Európa-szerte a család válságáról, a házasulási kedv csökkenéséről, a válások, alkalmi együttélések számának növekedéséről szólnak az adatok, az okok között nyilvánvaló az a szemlélet, amely a házastársi hűséget és a házassági konfliktusok rendezésének képességét a megmosolygott, lesajnált, régimódinak tartott magatartások közé számítja. Ezt sugallja a média is, és szinte már ott tartunk, hogy annak kell restelkednie, titkolóznia, aki a véglegesség, feltétlenség, hűség szellemében próbálja berendezni partnerkapcsolatát, házasságát, szerelmi, érzelmi életét. Feledésbe merülnek népmeséink, ahol természetes, hogy miután a legkisebb fiú elnyerte a szépséges királylány kezét, „örök hűséget fogadtak egymásnak”, azután „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, hiszen csak „ásó, kapa és a nagyharang” választhatta el őket egymástól. Pedig világunk legtöbb régi és mai kultúrájában, vallási és erkölcsi rendszerében, ahol férfi és nő szeretet-kapcsolata a két fél kölcsönös, kizárólagos és tartós életközösségét jelentő házasság kötelékében intézményesült, természetes követelményként fogalmazódott meg a felek egymás iránti feltétlen odaadásának, házastársi hűségének gondolata. Mindez nem jelenti azt, hogy régi korok embere ne vétett volna időről időre e hűség megtartása ellen, ám ha ezt tette, vétett a természetes rend ellen, és a törvény, a szabály áthágásának legalább némi bűntudata és a közösség rosszallása kísérte házasságtörő hűtlenségében. Szoknyavadász férfiak és kikapós asszonyok, Casanovák és Putifárnék persze mindig voltak, hiszen az ember ösztön-lényként sokszor gyengébb, mint az égi és földi rend, a törvény vagy akár a saját maga által alkotott szabályok. Az ilyen magatartást jelölő szavaink, a félrelépés, megcsalás, hűtlenség nem véletlenül hordoznak negatív, korholó, elítélő hangulati tartalmat, nem is szólva a Tízparancsolat, az ószövetségi, a muszlim hagyomány vagy számos természeti nép morális és jogi rendjéről, ahol a paráznaság a legsúlyosabb, az élet elleni bűnökkel kerül egy sorba. Jézus tanítása és a keresztény hagyomány bizonyos értelemben még szigorúbb is ezeknél, hiszen a házastársi hűséget a házastársi kötelék, mint szentség felbonthatatlanságának közegében írja elő. Ezt a szigort némileg enyhítette a keleti vagy a reformált egyházakban érvényre jutó gyakorlat, amely egyebek között éppen a hűtlenségben lelt okot a házasság felbontására, ám kitartott amellett, hogy férfi és nő tartós, harmónikus és boldog együttélése a felek kölcsönös, feltétlen hűsége nélkül elképzelhetetlen. Ezen az úton járt az újkori, magát felvilágosultnak, a hit normái alól szabadnak gondoló jogi szemlélet is, amikor a házastársi hűtlenséget tette meg a polgári szerződésként felfogott házasság felbontása fő okának, egyszerre tekintve erkölcsi szabálynak azt, hogy férj és feleség a testi szerelemben kölcsönös hűséggel tartozik egymásnak, de azt is, hogy az ez ellen elkövetett vétek olyan természetes tényállás, amiből a kapcsolat megszüntetésének jogalapja adódik. Innen vezetett a 20. századra a közszemlélet alakulása tovább abba az irányba, hogy a házassági kötelék elégséges bontó oka a házassági kapcsolat megromlásának tényállása lett, ami egyszerre tette súlytalanná a hűség és a hűtlenség cselekedeteit, a felek önkényére, szinte már pillanatnyi hangulatára, érzésére vagy érdekére bízva párkapcsolatuk alakulását. A közelmúltra a szemlélet még drasztikusabban megváltozott. Nem tudhatjuk, hogy korábbi korokban hűségesebbek voltak, mostanában viszont hűtlenebbek-e egymáshoz férjek és feleségek. Az viszont biztos, hogy a szexuális kapcsolatok világában olyan váltás történt, amely minden régi értéket és normát kérdésessé téve a szex, a szerelem, a személyes szabadság korlátlanságának jelszavával minden régi értéket és normát félresöpört. Így ma sokan nyomasztó tehernek érzik a házasságot, konfliktus esetén feleslegesnek, nyűgnek a megmentésére irányuló erőfeszítéseket. Egyszerűbb csalni a másikat vagy válni tőle, ha úgy hozza a kedvünk. Még veszedelmesebb, hogy a másik iránti hűség értéke, a hűtlenség bűntudata megy így veszendőbe; amikor a hűség válik rosszá, netán unalmassá, a hűtlenség meg jónak és természetesnek tűnik; ha elhisszük, hogy mindig szabad utat engedhetünk vágyainknak, mert szabadok vagyunk, nem tartozunk felelősséggel senkinek. Az eredmény: széthulló házasságok, magányos, sérült nők és férfiak, széteső, csonka családok. Pedig ma is járható, de legalább egy merész kísérletet megérő a másik, a kölcsönös, egyszeri és megismételhetetlen szerelem önfeledt gyönyörét megőrizni képes hűség útja. Biztos, hogy járható, ha régi-új hitek és értékek mentén megpróbáljuk újraélni annak a szerelemnek a felelős szabadságát, amelyben a kölcsönös és teljes önátadás nyitottságával egy emberpár egymással és egymásban kísérli meg élete soha el nem múló értelmévé tenni a hűséges szeretet csodáját - míg a halál el nem választ.