Jegyzet

Apátlan világunk

Szomorú tény, de világunkból hiányoznak az apák, sok a csonka család, széttöredeznek a hagyományos apai szerepek és apaképek. Szomorúan tömeges, szinte természetes, hogy a gyermekek, fiuk és lányok sokasága elvált szülők gyermekeként csonka családban él, szerető és gondoskodó, de a férfi-mintát pótolni nem tudó nők között, vagy olyan közegben, ahol a jelenlévő férfi nem édesapa, hanem csak „anyu férje” vagy „barátja”. Valahogy feledésbe merül az az ősi, az emberiség közös örökségéhez tartozó kulturális hagyomány, amely az apák szerepét a házasságban, a családban világosan meghatározta, helyüket, feladatukat megszabta. A régiek még tudták, hogy a férfi, az apa az egyik főszereplő az élet csodálatos, a szaporodás biológiai tényét messze felülmúló misztériumában, akinek nemző, teremtő ereje, a nő, az anya iránti szerelme nélkül nincs emberi létezés. Aligha véletlen, hogy a világ vallási kultúrái szinte kivétel nélkül az apa, az apaság képi és jelképi világában igyekeztek értelmezni a teremtő és az emberről gondoskodó isteneket; az égi atya alakjában az apaság földi valósága nyert isteni rangot, a földi apák szerepe pedig az égiek működése nyomán kapott értelmet és jelentést. Természeti népek sora vallotta, hogy az élet forrását jelentő isten olyan nemző, teremtő ősapa, aki maga neveli, tanítja az embereket az életbenmaradás és a társas létezés technikáira és akitől ezt a feladatot nemzedékről nemzedékre szállva öröklik a földi apák. A közel-keleti vagy az antik mitológiák ős-istenei égi atyák, a sors, a törvény, a jövendő tudói, a biblikus zsidó hagyományban pedig Jahwe, az egyetlen isten is népének szigorú, de gondoskodó és oltalmazó atyja, népének, családjának bírája és törvényhozója. Kínában, ahol az elhalt ősök tisztelete volt a mindennapi kultusz alapja, az Égisten volt a teremtett dolgok apja, a császár, az ő kedvelt fia pedig gondoskodó földi apaként ügyelt a társadalom rendjére, a természet törvényeinek követésére. A keresztény tanításban is úgy fogalmazódik meg, hogy Isten Atya, a földi apák előképe és mintája, aki szerető, gondoskodó szigorával és nagyvonalú elnézéséve irányítja teremtett, földi családja életét. Jézus evangéliumi üzenetének alapja, hogy Isten Atya, beleértve ebbe a fogalomba mindazt, amit a régiek az apa hatalmáról és szigoráról, szeretetéről és gondoskodásáról felismerni, megtapasztalni véltek. Az apa megszentelt szerepe messze több az istenit idéző tisztelet és a távolságtartó imádat lelkületénél: ő a család oltalmazója, védelmezője, életének irányítója, nem pusztán anyagi, de szellemi értelemben is. A múltban még természetes volt, hogy apa nélkül, elveszítve az apát, a család védtelen és kiszolgáltatott, irányítás és oltalom nélkül marad. A régiek érték- és életrendjében az apa az, aki vezeti és igazgatja övéit, a szó szép és jó értelmében feje, felelős, de nem zsarnoki kényura, hanem gondviselője a családnak. Ebből adódik az is, hogy az apa dolga - persze ma már nem az iskolás ismeretek értelmében - a tudás örökítése, továbbadása. Neki kell felelnie a gyerekek által a miért és a hogyan dolgában feltett kérdésekre, hiszen hivatalból ő a család bölcse, akinek alakítania, formálnia kell gyermekei gondolkodását. Felelőssége igen nagy, alakja, magatartása, viselkedése minta, amihez a gyerekek önkénytelenül is igazodnak, azt követik, és akkor sikeres igazán az apaság, ha utódait sikerül a maga képmására és hasonlatosságára formálnia. Ha rossz, méltatlan a minta, amit kínál, vagy egyszerűen hiányzik a gyerekek világából a szerető, de határozott, odafigyelő, érzelmileg tárgyilagos férfi-karakter, akkor, ma már világos, hiába az édesanyák gyengéd szeretete és odaadása, a következő nemzedék frusztrált, félszeg, minta nélküli életre van kárhoztatva, amiből saját erőből, saját káron okulva kitörni igen nehéz. Bármennyire anakronisztikusnak, avultnak tűnhet is a ma embere számára az, amit az apa uralkodói, főnöki, úri alakjáról gondoltak a régiek, kár lenne, kár volt megfeledkezni róla, és a feledés homályába utalni a harmónikus és teljes család ideáját, hiszen az apaság, mint tisztség, ajándék és feladat a mai kor igényei szerint, de az ősi lelki, érzelmi, emberi tartalommal nem pótolható. Ha valaki csak nyűgnek, tehernek, játéknak vagy kényelmét megzavaró epizódnak tekinti az apaságot és a vele járó örömet és feladatokat, vagy a „menny anyádhoz” kényelmes hárításával tér ki előle, valami jóvátehetetlent tesz. Akárcsak az, aki hatalma, ereje kiélésének színterét, öncélú erőszakoskodásának tárgyát látja csak a családban, a társban és a gyerekekben, vagy olyan múlószórakozást, amire némi időt és kedvtelést szán ugyan, de a vele járó felelősségről és feladatról már hallani sem akar, és az sem igaz, hogy a nő, az anya egyedül viselheti a terhét vagy követelheti a jogát annak, amit a család közege jelent.