Jegyzet

Menekültek, bevándorlók, keresztények


Az utóbbi hetekben Európa politikai és szellemi vezetői, szakértők és a média képviselői sokféleképpen foglaltak állást azzal a már-már drámai jelenséggel kapcsolatban, amelyet némi szenvtelen tudálékossággal migrációs válságnak mondanak. Több alkalommal szólalt meg a probléma türelemmel, szeretettel, a keresztény irgalmasság nevében való kezelését sürgetve Ferenc pápa is, a kitárt kapukban és a kinyújtott segítő kezekben, a menekülők befogadásában látva a keresztények, az egyház feladatát. Felhívásai egyértelműek, a helyzet azonban korántsem az. A befogadásnak és a bezárkózásnak, a messziről érkezőkkel szembeni bizalomnak és félelemnek egyaránt vannak hívei, lehetnek érvei nem csak a politikában, a közvéleményben, de az egyházban, a hívő emberek között is. Úgy tűnik, a kontinensünkre érkező embertömeg megítélésében különbséget kell tenni a menekülők, az életveszélyből érkezők és a jobb élet, biztosabb megélhetés reményében új hazát keresők, a menekültek és a bevándorlók között. Abban mindenki egyetért, hogy aki kényszerből menekül otthonából, annak oltalmat kell kapnia kontinensünkön, egyházunkban, karitatív és plébániai közösségeinkben, hogy a fenyegetés elmúltával épségben térhessen vissza hazája földjére. Látnunk kell azonban, hogy az érkezők között sokan vannak, és egyre többen lesznek azok a szegénységből érkezők, akik a jobb megélhetés reményében új hazát keresnek maguknak. Az utóbbiakkal szembeni magatartásunkban a szeretet és az együttérzés mellett már a mérlegelő bölcsességnek, az idegenekkel szemben kultúránk, keresztény hagyományaink és értékeink, nemzeti és európai identitásunk féltésének is helye van. Már Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma is figyelmeztet arra, hogy „a bevándorlási hullámnak a méltányosság és egyensúlyfenntartás kritériumai szerinti szabályozása nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy betagozódásuk az emberi méltóság által megkívánt garanciáknak megfelelően történjen, mindeközben pedig a lehetőségek szerint olyan körülmények kialakulását kell előmozdítani, amelyek növekvő mértékben adnak munkalehetőségeket a bevándolóknak saját szülőhazájukban.” Mondjuk ki, hogy ma nem minden bevándorló menekült is, aki Európa kapuján kopogtat; erre mutat, hogy e távolból érkező tömegek nem biztonságos kontinensünket, hanem annak leggazdagabb országait, Németországot, Angliát, a skandináv országokat veszik célba. A menekülttel ellentétben a bevándorló saját elhatározásából indul útnak, és nem menedéket kér, hanem új hazát keres, amit jól mutat, hogy a Németországba érkezők szinte már a pályaudvaron állampolgárságot követelnek, abban reménykednek. Lehet, hogy az ő esetükben más a feladata a keresztény közösségnek, mint a tárt karokkal való befogadás gesztusának gyakorlása. Helyzetüket Ferenc pápának az Evangelii gaudiumban megfogalmazott gondolata jellemzi a legpontosabban: „világunkban, ahol a gazdag és a szegény országok közötti egyenlőtlenség egyre súlyosbodik, és ahol a kommunikáció fejlődése rohamosan csökkenti a távolságokat, emelkedik a jobb életfeltételeket kereső bevándorlók száma, akik a világ kevésbé szerencsés helyzetben lévő övezeteiből érkeznek”. Az ő tömeges érkezésük VI. Pál pápa látnoki szavait igazolja, aki szerint világunkban „a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek”, helyzetük orvoslásának azonban nem a befogadás a keresztény szeretet és szolidaritás diktálta eszköze. A gazdasági igazságtalanság orvoslása csak világméretekben, a világgazdaság egész rendszerének biztos erkölcsi alapokon nyugvó végiggondolása révén vihető végbe, mint ahogy a népvándorlást keltő ökológiai krízis, vagy az emberiség egyre nagyobb hányadát rabul ejtő média-hisztéria sem a keresztény jótékonykodás, hanem egy világméretű új életstílus követelése révén érhető el. Ilyen a helyzetben nem elég a folyamatok tüneti kezlése, legyen az tárt kapu, segély, baksis, béketeremtés, szögesdrót, fal vagy tűzparancs. Ha nem a javak globális és igazságos újraelosztása, az értékre ügyelő gazdasági modell ideje jön el, akkor a föld, az élőhely újraelosztása következik, akkor a migrációból honfoglalás lesz. A Szentatyának abban igaza van, hogy a menekültek és a bevándorlók befogadásának ügyén a kereszténység hitelessége múlhat, ám azt sem ártana hozzátennie, hogy a sarokig tárt kapuk puszta metaforájával lehet, hogy a puszta létre forog majd kockán. A keresztények nem tehetnek mást, mint hogy a menekülteket, a valóban rászorulókat befogadják, és ahol lehet, segítenek, hogy a reménytelen helyzetben lévő régiók természeti környezete, gazdasági, emberi állapota ne romoljon tovább. Hosszú távon azonban ez nem elegendő; egy olyan, a keresztény értékekhez visszatérő világot kell követelniük, a világméretű szolidáris szeretet civilizációját, amelyben az emberi közösség jó és szép élethez való jogának tisztelete, minden ember saját hazájában való boldogulásának lehetővé tétele a meghatározó és természetes.