Jegyzet

A gyermektelenség kora

Világunk nyugati fele demográfiai katasztrófa előtt áll a baljós prognózisok szerint. Korábban a szegény, elmaradott régiók túlnépesedése volt napirenden, ma már világos, hogy a keresztény hagyományát, erkölcsi és érzelmi értékeit sutba dobó Nyugat gyarapodó gazdagsága, fogyasztói mohósága mögött a fogyatkozás, a gyermektelenség, az elöregedés réme, a szeretetlenség, a magány és reménytelenség civilizációjának rendszere körvonalazódik, amelynek bűne és tragédiája büszkén hirdetett humanizmusa ellenére az élet valódi értékének semmibe vétele, elutasítása. Tüneti kezelésnek még beválhat, de a nyugat mély erkölcsi-emberi válságról árulkodik, amikor ebben a helyzetben a harmadik világból érkező bevándorlók tömegei felett ujjongók azzal bíztatnak, hogy az így érkező termékeny, sokgyermekes családok hárítják el a fejünk fölül azt a demográfiai katasztrófát, amely a gyermekvállalási kedv csökkenéséből adódik. Pedig a migránsokban való reménykedés helyett világunk keresztény értékeihez és hagyományaihoz kellene visszatérni, helyreállítva a család, a gyermekvállalás becsületét. Emlékeznünk kellene arra, hogy az életadás az ember esetében messze több mint puszta szaporodás; megismételhetetlen méltóságának, egy másik emberben való ujraalkotása, a szó valódi, teljes értelmében vett teremtés. Ez a teremtés férfi és nő szeretetének és önátadásának gyümölcse, az ember önfelülmúlásának ritka pillanata, amely által két, az élet továbbadására nyitott emberi lény egy új, egy harmadik embert, ember-gyermeket hoz létre, kettejük képére és hasonlatosságára. A megszülető új lény létének forrása mindig több mint erotikus vágyak kiélése vagy a szülői gének kombinációja, ahogy maga a gyermek sem puszta másolat. Születése pillanatában válik egy ember-pár szeretet-köteléke visszafordíthatatlan és megmásíthatatlan módon családdá, amelyben szülők és gyermekek, egymást alakítva, formálva, boldogítva és néha keserítve azt a szeretet-közösséget képesek megélni, amelyre minden ember rendeltetett, amelyre vágyakozik a lelke mélyén, amelyben személyi méltóságát kiteljesíteni, boldogságát elérni képes. Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom, mondja a Zsoltárkönyv, a bibliai hagyomány pedig a „szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” a Teremtés könyvében adott isteni rendeléséből értelmezi és magyarázza az emberben az élet továbbadására irányuló természetes szándékot és vágyat. A ma sokak számára már mit sem jelentő keresztény tanítás szerint az ember rendeltetése, hogy szeretetben éljen, a szeretet legelemibb közege pedig két ember szerelme és az abból fakadó, a család szeretetközösségét megteremtő, betöltő gyermekek születése, növekedése, a szülői lét gondja, felelőssége és öröme. Századunk nyugati világában, a lét, a hit és a szeretetfelejtés viszonyai között, a gyermektelenség és a szingli-lét divatja idején mindez másképpen van. Szép eszmények helyett van a rideg valóság, amelyben az emberek az anyagiak, a karrier szempontjából mérlegelik, hogy vállalnak-e gyerekeket. Olyan világban élünk, amelyben a minden köteléktől, házasságtól, családtól, és vele a valódi, teljes szeretettől is mentes szabadság ábrándja hódít, és riasztóan terjed a merő bátortalanságot és önzést leplező gyermektelenség divatja. Régen természetes volt, hogy a várandós asszonyt áldott állapotban lévőnek mondták, mai rideg szóhasználatunk csak terhesnek nevezi. Érzelmi töltetét tekintve azonban még ez a szó sem csupán az anyai testre nehezedő magzati súly terhére utal, hanem arra a sajnálkozással vegyes szánalomra, amelyben a gyerek jelentette, könnyelműen vagy botor módon vállalt felelősség feletti sajnálkozás is benne van. Sokan gondolják úgy, hogy a gyermekek léte valódi teher, amely megrabolja az ember önfeledt, számadással senkinek nem tartozó szabadságát, elveszi kényelmét, feléli gazdagságát, vagy jobb esetben olyan kockázatokkal terhes megélhetési üzlet, amely nem a gyerekekről, hanem az értük járó erkölcsi, főképpen azonban anyagi elismerésről, támogatásról szól. Az emberek többsége lelke mélyén ma is arra vágyik, hogy gyermekek vegyék körül, a döntő pillanatban azonban visszatorpan a szeretet felelőssége elől. Ilyen helyzetben demográfus, pszichológus, szociológus, politikus is tehetetlen, életerejét veszítő kultúránk jövőjén keseregni meg nem vezet sehová. Amire szükség volna, az a szeretetnek, mint radikális adásnak és önátadásnak az újratanulása, az öröm és az ajándék elfogadása. Világunkban nem egyszerűen a gyermekek száma fogyatkozott meg, hanem az az embert éltető hit, amely nyitott a szeretetre, vállalja azt és tesz is érte. Ez a hit a szeretet elfogadásának képessége, a szeretet pedig ajándékai között a gyermekáldás bőségét hozza az emberpárok életébe, hogy az ember saját gyermekeiben, gyermekeivel, gyermekei által építhesse a gondjaira bízott világot.