Ezekben a napokban zajlik Szegeden a hazai kortárs klasszikus zene egyik legjelentősebb seregszemléje, a Vántus István Kortárszenei Napok. A rendezvénysorozat az 1935 és 1992 között élt kiváló magyar zeneszerző, Vántus István emlékezetét és szellemiségét igyekszik életben tartani. Akár a régi nagyok, Vántus István szintézisre törekedett a zene elméleti és alkotói megközelítése között. Zenefilozófiai töprengései olyan újszerű tonális megoldásokra vezették, amelyek ma is méltók a figyelemre. Kísérleteinek zenei lenyomata időtállónak bizonyult, mert Vántus István a hangokban és az összhangokban mindig az egyetemes nyomait igyekezett föltárni. Elsőként az 1976-ban keletkezett Visszaverődések hangzik föl a Magyar Rádió és Televízió Kamarazenekarának előadásában, Ligeti András vezényletével. A mű éppenséggel annak a zeneszerzőnek a nagysága előtt tiszteleg aki Vántus Istvánhoz hasonlóképpen a hangokban föltáruló egyetemes rendet kutatta. A mű szövetében épp ezért bukkan föl a Bach nevének betűiből álló hangsor.
Vántus István következő műve, az Ecloga zenébe átültetett pásztori dialógus antik modorban, ennek megfelelő antik hangsorokban. A szólamok – akárcsak az ókori dialógusok – egyfelől a lét emelkedett, apollói, másfelől élvezetközpontú, dionüszoszi oldalát keltik életre.
Ma esti utolsó Vántus-művünk, a himnikus Harangszó Maros Rudolf emlékére keletkezett. Habár a szerzemény műfaja gyászzene, és a szövegét adó cseremisz népdal is az élet múlandóságán elmélkedik, a valódi és imitált harangkongás transzcendens magasságokba, a halálon túli régiókba emeli a lelket. A szólista Szőkefalvi-Nagy Katalin, közreműködik a Magyar Rádió és Televízió Énekkara.
