A vasárnap muzsikusai, a Szentpétervári Állami Szimfonikusok, élükön Andrej Anyikhanovval ma egy viszonylag ritkán hallható Csajkovszkij-szerzeményt játszanak. Voltaképp nem is csoda, hogy az 1875-ben bemutatott 3., D-dúr szimfónia nem szerepel a legszűkebb koncertrepertoáron. A Csajkovszkijra oly jellemző gesztusok – drámaiság, tragikus pátosz, sodró érzelmek és csillapíthatatlan nosztalgia – ebben a műben némiképp háttérbe szorulnak egy olyan klasszikus formakultúra mögött, amely már-már Mendelssohn világát idézi. Jellemző, ahogyan az oroszos népi hang a harmadik tételben megjelenik: a tétel megnevezése szerinti elégikus, szinte éteri módon. A nyitótétel gyászindulóját sem szaggatják rapszodikus indulatok. A második tétel bécsies tánca akár operai tabló is lehetne – és csakugyan: Csajkovszkij be nem fejezett, Undine című operájának partitúrájából mentette át. És végül a D-dúr, 3. Csajkovszkij-szimfónia megtévesztő alcíméről. A "Lengyel" megnevezés okán bízvást gondolhatnánk, hogy a mű a Csajkovszkij idejében cári uralom alatt nyögő lengyel nép iránti rokonszenv kinyilatkoztatása. Ám ez nincs így. Csupán a zárótétel polonéz-jellege miatt tapadt a szimfóniához, a komponista halála után. Csajkovszkij alighanem legderűsebb szerzeménye következik.
