Zenei kincsestár

Ha manapság azt a nevet halljuk: Carlo Broschi, még a komolyzene rajongói közül is csak kevesen kapják föl a fejüket. Fölvett művészneve, a Farinelli azonban ma is ismerősen cseng. Igen: a XVIII. század egyik legnevesebb énekeséről van szó, akinek neve egybeforrt a castrato fogalmával, ezzel a mai szemmel nézve kissé bizarr énekestípussal. Ők voltak azok a korabeli sztárok, akik akaratukon kívül nagy árat fizettek azért, hogy később busás honoráriumokat zsebelhessenek be. A tehetségesnek ítélt énekesfiúk némelyikét műtéti úton tették castratová. Az eredmény egy külső jegyeiben férfias megjelenésű, hangjának színében és hajlékonyságában viszont gyermeki tisztaságú énekes lett. Már aki az idők folyamán beváltotta a hozzája fűzött reményeket. Hisz a műtét önmagában nem volt elég ahhoz, hogy valaki a lélegzetelállítóan kacifántos barokk áriák ünnepelt énekese lehessen. Kitartó tanulás és tökéletes technika nélkül a castratónak szánt egykori énekesfiú egyszerre sirathatta füstbe ment terveit mind a karrier, mind a családi élet tekintetében. A korabeli följegyzések szerint a castratók hangja hovatovább transzba ejtette az operalátogató hölgyeket. Mi több: a pápai énekkar sem nélkülözhette szolgálataikat, hisz a korabeli fölfogás szerint a castratók éteri hangja egyenesen az angyali szférák érintetlen tisztaságát idézte. Bármilyen különös mindez mai szemmel, a jelenség voltaképpen a barokk zenés színpad esztétikumában gyökerezik. Hisz a barokk opera nem ismerte a romantika óta használatos zenei folyamatot, amely szinte a sors sodra szerint söpör végig az opera folyamán, hús-vér szereplők végzetét téve átélhetővé. A barokk színpad a recitatívókra bízta a történet elbeszélését, az áriák pedig az egyes alakok lelkiállapotának stilizált megéneklését szolgálták. A szereplők áriáiban nemigen találjuk nyomát jellemfejlődésnek: egy-egy lelkiállapot illusztrációit adják. Nem véletlen, hogy a korabeli gyakorlatban az áriák különösebb gond nélkül átültethetőek voltak egy-egy operából egy másik szerzeménybe, ha az énekes kedve úgy tartotta. Nincs olyan barokk ária, amelyet ne jellemezne bizonyos túlcizellált, allegorikus, az érzületeket a valóság fölébe emelő törekvés. Ebbe a stilizált, allegroikus világba pedig nagyon is illett az az énekes, aki alkatánál, hangi karakterénél fogva is kívül állt a hétköznapi valóságon, és mintegy elvont eszméket testesített meg. A korszakos olasz díva, Cecilia Bartoli az Il Giardino Armonico együttessel közösen kiadott legutóbbi lemezén a castratóknak állít emléket. Velük együtt pedig fölébreszt Csipkerózsika-álmukból egy sor feledésbe merült komponistát, akik épp a castratók különleges hangjára szerezték áriáikat, és a speciális énektechnika művelőinek kihaltával az ő műveikre is a feledés pora települt. A Zenei Kincsestárban ma arról is meggyőződhetünk, hogy a XVIII. század burjánzó zenei gazdagságában még a második vonalbeli komponisták is a legjelesebbekével egyenértékű muzsikát alkottak. Elsőként a Mozart születésének esztendejében, 1756-ban elhalálozott Riccardo Broschi Merope című operájából halljuk Epidite megkapó szépségű áriáját. ""Kit szenvedéseim meg nem indítanak…""
Következő szerzőnk, Geminiano Giacomelli ugyancsak az olasz opera első aranykorának egyik feledésbe merült mestere. Mára születésének évét is hiába kutatnánk. Pedig 1733-ban lelkesen ünnepelte őt Velence közönsége Adrinao is Siria című operájáért. Cecilia Bartoli most ebből énekel.
Cecilia Bartoli ma egy Hasse-opera, az Antonius és Kleopátra részletével zárja műsorunkat. És bár komponistánk jelentékeny mértékben hozzájárult a barokkból a klasszikába való előrelépéshez, a sors rendelése folytán ma őt sem elsősorban szerzeményei okán, hanem a gyermek Mozart egyik első fölfedezője gyanánt ismeri a zenetörténet.