Zenei kincsestár

Különös fölismerésre juthatunk, ha futólag végigtekintünk a művészetek történetén. Noha a nyugati művészet történetét az egymást követő, egységes korstílusok fejlődéseként, folyamataképpen szokás szemlélni, az egyes műfajok fejlődéstörténete meghökkentő eltéréseket mutat. Míg a szobrászat például már a romanikában és a gótikában is lenyűgöző remeklésekkel áll előttünk, a festészet némi lépéshátránnyal indul neki, hogy a XV.-XVI. századra a magáénak szerezze meg a vezető szerepet a művészetek között. Míg azonban az olasz reneszánsz festészete mindent elér, amit festészet elérhet, egészen mást látunk a zeneművészet terén. A gregorián és a reneszánsz kóruspolifónia lenyűgöző remeklései mellett a hangszeres muzsika meglehetősen szerény eredményekkel büszkélkedhet. Hogy ennek nem a zenei gondolkodás elmaradottsága az oka, arra épp az iménti két példa a bizonyíték. Csakhogy – mint a művészetek történetében oly sok esetben – a rendelkezésre álló technikai lehetőségek mindeddig gátat szabtak a hangszeres muzsika szabad fejlődésének. A XV.- XVI. század kezdetleges hangszerei legjobb esetben is csupán arra voltak alkalmasak, hogy talpalávalót szolgáltassanak a táncvigalmakhoz, netán szerény melódiákkal keltsék az énekelt hang illúzióját. Ezen a téren is a fúvós hangszerek jártak az élen, amelyekből Praetorius már az 1500-as évek legelején bámulatos listát állított össze. Giovanni Antonini és együttese, az Il Giardino Armonico nemrégiben megjelent lemeze a XV.-től a XVII. századig ívelő időszakot fogja át. A felhangzó szerzemények folyamatában magunk is szemrevételezhetjük a hangszerek és hangszínek gyarapodását, vele együtt pedig a zenei fantázia fölszabadulását, a formák mind összetettebbé válását.