Zenei kincsestár

A Zenei Kincsestárban a hangrögzítés előtti időkbe vezet utunk, amikor a zene iránti igényeket csakis az élőzene elégíthette ki. Ami a maitól gyökeresen eltérő zenehallgatási szokásokat eredményezett! Hisz gondoljunk csak bele: még a legnagyobb, örökbecsű kompozíciók is csak alkalomszerűen voltak hallhatók – mi több: az is megesett, hogy a komponista életében föl sem hangzottak. Mit tehetett tehát az, aki jelen volt egy-egy remekmű bemutatóján és hazatérve szerette volna újból meghallgatni új kedvencét? A mai zenebarátnak könnyű a dolga: minden szerzeményt számtalan változatban megtalál különféle hanghordozókon. A régi zenekedvelő két megoldás közül választhatott. Ha az újonnan hallott zenemű nyomtatásban már megjelent, hazavihette a partitúrát, hogy belső hallása révén idézze föl a kompozíciót. Ha pedig hangszeres muzsikus volt, szerencsés esetben hozzáférhetett egy-egy zongoraletéthez vagy kamaraátirathoz. Ez a magyarázata annak, hogy a XIX. század oly gazdag átiratokban. Az 1820-as években például viszonylag könnyű volt házilag előadni Mozart legnépszerűbb szimfóniáit. Csak egy fuvolista, egy hegedűs, egy csellista és egy zongorista szükségeltetett hozzá. No és az egykori Mozart-tanítvány, Johann Nepomuk Hummel leleményes átiratai. Uwe Grodd, Friedemann Eichhorn, Martin Rummel és Roland Krüger most a 36., C-dúr, Linzi-szimfónia kamaraátiratát szólaltatják meg, hamisítatlan bécsi zeneszalon hangulatát varázsolva körénk.