Zenei kincsestár

Amikor Albrecht Dürer 1514-ben rézbe metszette a Melankólia allegóriáját, a korszakos zsenik ösztönével egy egész történelmi periódus egyik legjellemzőbb életérzésének adott kifejezést. Hisz az Újkor hajnala csak látszólag hozta el a tudás és a ráció világosságát. Az új földrészek fölfedezése éppúgy bizonytalansággal töltötte el az emberi lelket, ahogyan a földközpontú világkép megkérdőjelezése. És ha ez nem volna elég: az egyházi tanítóhivatal által szigorúan kordában tartott gondolkodást az eszmék és meggyőződések viszonylagosságának kínzó érzete, az abszolút társadalmi rendszereket az ember léthelyzetének képlékenysége váltotta föl. Nem csoda, ha a kor szellemisége az ember világba vettetettségének, kozmikus otthontalanságának és egzisztenciális bizonytalanságának forrongásától terhes. S hogy a zenében is megmutatkozhat mindez? A kiváló francia csembalista, Jean Rondeau mindenesetre erre a meggyőződésre jutott, elmélyülve a XVI. század szövevényes, túlnyomórészt kromatikus skálákra építő billentyűsmuzsikájában. A művész azt állítja: e sejtelmes, többrétegű zenei univerzum ugyancsak az emberiségen eluralkodó melankólia tanúbizonysága, amelyre csak a szépség nyújthat enyhülést. Ebben a szellemben állította össze a Warner Kiadónál nemrégiben megjelent lemezét a XVI. és a XVII. század ismert és feledésbe merült szerzőinek darabjaiból. A melankólia végleteinek érzékeltetésére fölváltva játszik két hangszeren: egy XVI. századi olasz virginálon és egy XVIII. századi csembaló hű másolatán. A Zenei Kincsestárban ma Frescobaldi, Laurencinius di Roma, Rossi, Strozzi és Sweelinck miszteriózus darabjait szólaltatja meg.