Zenei kincsestár

A hangrögzítés megjelenése előtti korokban divatja volt annak, hogy a koncerttermek népszerű darabjait zongorás változatban vagy kamaraátiratban is hozzáférhetővé tették. Az elegáns zenei szalonok műkedvelő muzsikusai így felidézhették egy-egy emlékezetes hangverseny pillanatait, miközben társaságuk számára is biztosíthatták a zenei csemegét. Megesett, hogy maga a komponista jelentkezett a zeneműkiadók kínálatában az átirattal, ami minden bizonnyal a lehető legközelebb állt az eredeti szerzői szándékhoz, már amennyire a szűkebb előadói apparátus mellett ez lehetséges volt. Mozart például három zongoraversenyét is közreadta zongoraötössé fazonírozottan. Most egy Mozart-szimfónia következik, méghozzá a 41., utolsó, Jupiter néven ismeretes C-dúr szerzemény. Az átirat Mozart zenéjének egyik legavatottabb ismerője, a komponista pártfogoltja és tanítványa, Johann Nepomuk Hummel műve. Nem lehetett könnyű dolga ezzel a távlatos alkotással, hisz az utolsó Mozart-szimfóniák épp a műfaj fejlődésének azt a szakaszát képviselik, amikor a zenei anyag kifejtésében nagy szerep jutott a hangszerelés finomságainak. Az Uwe Grodd fuvoláján, Friedemann Eichhorn hegedűjén, Martin Rummel csellóján és Roland Krüger zongoráján megszólaló átirat tehát nem kárpótol ugyan a nagyzenekari eredeti minden szépségéért, ám így is izgalmas zenei élmény.