Magyar téka

„Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták”- írta gyűjteményes kötete, vagy ahogyan ő fogalmazott: "vers-élete" összegzése előszavában. Bella István a második világháború idején született, a forradalomban eszmélt, bő harminc évet eltöltött a "bebádogozott ablakok" korszakában, hogy aztán első kötetére utalva feltegye magának is a kérdést „Tudsz-e még világul”. Az ember, "aki ivott az ég vizéből, felhőt evett kenyér helyett", 2006. április 20-án hagyta maga mögött a földi létet. A vers nem akkor sírt fel, hanem még életében. Gyerekkorából hozta magával a dalt, amikor árva evangélistaként énekelte a megfeszített Jézust. Aztán úgy látta, hogy amit ír, az nem is költemény, hanem adóslevél. Kutatta milyen nyelven érdemes szólni - balladákba burkolva - a tényleges meghallgatásért. Ha az ember visszakéri az arcát az elmúlástól, hogy odaadja a múlhatatlannak: önmaga immár örök fiatalságának, akkor talán nem véletlenül hagyja meg az utókornak sírfeliratul: "halt ennyi vagy annyi évet, élt tizenhárom napot". A költő egészen biztosan elfoglalta lírai honát. A Csodaszarvashoz írt soraiban – lám itt milyen fontos szerepet játszik a hetes szám – ősi erővel tör fel az eredetmonda, magyar Kalevalát festenek a szavak a gondolatlüktetésben: "Bölcső és sír ez a fa! / sír és bölcső ez a fa! // Ott leszen az új haza! / Mi leszünk az új haza! // Ott ahol mi vagyunk, / mindig ott a haza." A Magyar tékában Bakonyi István irodalomtörténésszel a részben közös élethelyszínen, Székesfehérvárott beszélgetünk.

Kép: Bakonyi István egy Bella István emlékülésen Székesfehérvárott, a költő portréjával