Őrtüzek

1915-ben báró Ábele Ferenc vezérkari őrnagy a hadműveleti területről írt levelet gróf Tisza István miniszterelnöknek, amely szerint kívánatos lenne, ha az országgyűlés törvényt hozna arról, hogy „az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyekre […] elesett hőseit név szerint bevési”. Az őrnagy javaslata 1916 végén, Zita királyné közvetítése révén IV. Károly színe elé jutott, s az uralkodó támogatásával 1917 tavaszán a képviselőház elfogadta „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló, 1917. évi VIII. törvénycikket.

E törvénycikk szerint: „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. (…) Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel."

Az 1942. április 25-én kelt körrendelet kimondja, hogy 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért, és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell őrizni. Majd a II. világháború után fél évszázadon át semmi sem történt. Később, a rendszerváltás után újra megemlékeztek hőseinkről. A 2001. évi LXIII. törvény újra nemzeti emlékünneppé nyilvánította a Hősök Napját.

Stencinger Norbert történésszel, az első világháború magyar hadszíntereinek kutatójával, a Nagy Háború blog alapítójával a magyar hősök emléknapjáról beszélgettünk.