Zenei kincsestár

Kedves Hallgatóink! A Zenei Kincsestárban különös művel készülünk a halottak napjára. Egy gyökeresen huszadik századi szvittel, amely egy modern opera témáiból született, és a halál, az elmúlás egyetemes dimenzióit dolgozza zenévé. Benjamin Britten operájának, a Halál Velencénben-nek átiratáról van szó, amit az Angol Kamarazenekar ad elő hamarosan, Steuart Bedford vezényletével. Thomas Mann novellájában egy idősödő író érkezik Velencébe, ősszel. Az utószezon bizarr élettelensége az elmúlás hangulatait keltik az íróban, és mindez tragikusan fájdalmassá lesz, amikor a tengerparton megpillant egy fiatal, életvidám, hajlékony fiút – a jövő, a remény, a vitalitás ellenpontját a télire készülő, kiüresedett nyaralóhelyen. A kitörő kolerajárvány csak további jelképe az elmúlásnak. Britten zenéje konkrét szimbólumokkal apellál: a bevezető tételben, az író Velencébe érkezésekor ott imbolyognak a tenger hullámai felett a halál kísértetei: egy menekülő ember képét idézve elénk, akit a káprázatok városában is a kérlelhetetlen elmúlás árnyai várnak. A Dies Irae rejtjeles felidézésén túl ezt a hatást kelti a Szent Márk templom harangjainak kétértelmű megszólaltatása, amelyek hamarosan a halál harangjátékát zengetik meg az író lelkében, amikor viharosan kongatják vissza a gyerek önfeledt vízparti játékának szökellő hangjait. Britten zenéje a mahleri-rahmanyinovi szorongásos látomások örököse szűkített akkordjaival, fájdalmas vonósfutamaival, és azáltal is, hogy az író halála a mű végén megadó, jeltelen, antiheroikus elmúlás. A Halál Velencében Britten utolsó operája, melyet 1973-ban írt. Az átdolgozás az Angol Kamarazenekar élén álló Steuart Bedford munkája.