Zenei kincsestár

01-03. Egy város, amely két végtelen: víz és ég között lebeg valószerűtlen káprázatként. Aranyból, mozaikból, tengeri párákból, legendákból – és muzsikából szőtt város: Velence. „Azúr, aranyló, mély medence. Gyémántokkal rakott szelence” – ahogy Kosztolányi becézgeti a tenger Királynőjét. A város, ahol Bizánc fénye parázslik még vissza, dacolva az árral, amely százados könyörtelenséggel nyaldossa cölöpjeit. A város, amely úgy vonz, mintha születésünk előtt jártuk volna már talányos sikátorait – mint a lelkünk ködös tükre alatt ott tündöklő Atlantisz eleven, felszínre bukkant látomása. Velence. Vivaldi városa: a romantikus sóvárgások és kábító mélabú városa. A melankólia lakatlan szigete, galambrebbenésből, málló vakolatokból és kalandor, sós szelek csalogatásából körénk fonódó, foglyul ejtő csoda-hínár-hajkorona. Álorcás rejtőzködésével csábító és megejtő, színpadias szerelem. Egy hely, ahol csábít a koporsóforma, ébenfekete gondolán imbolygó elmúlás. A zenével elröppenő létezés sajgó gyönyörűsége. Velence őrzi Monteverdi testét, s a San Marco kupolái alatt, a piazza tornyai közt a két Gabrieli: Andrea és Giovanni pompás ünnepeinek muzsikáját. Vivaldi C-dúr kettősversenye ezt a Velencét, a tengeri diadalt ünneplő szabad város fényét zengi. Maurice André és Bernard Soustrot kíséretében az Academy of Saint Martin in the Fields Kamarazenekar.

004-006. Mintha az árkádiai pásztorok és nimfák völgyeibe csalogatna: Vivaldi most következő, 92-es számú D-dúr concertójában tavaszi frisseséggel kergetőznek a hegedű és a blockflőte hangjai a cselló virtuóz futamaival. A második tétel idilli mélabúját követően meseszerűen elevenedik meg szemünk előtt a jelenet: a fuvola hangjaira évődő, utolért pásztorlányka kacagása. Az Ospedale della Pietá árvaház lánymuzsikusait, Vivaldi növendékeit az Il Giardino Armonico virtuózai helyettesítik.

007-011. És befejezésül Vivaldi éjszakája, a La notte. Ez az öt tételes concerto a maga rejtelmes feszültségeivel és kontrasztjaival megmagyarázza, miért nevezi Szabolcsi Bence romantikus mesternek a vörös papot. Utolsó hangjai úgy vesznek bele a ködös tengeri párába, mint ahogyan a városát elhagyó Vivaldi alakja: senki sem tudja, hol, hogyan halt meg a komponista, aki munkáért indult vándorútra. Az Il Giardino Armonico által megszólaltatott zenéjét - és az ő Velencéjét talán a portugál költő, Fernando Pessoa sorai jellemzik a legtalálóbban: „terjengős kommentár vagyok egy meg nem írt könyvhöz, és bár sohasem léteztem, tünékenyen és formátlanul bolyongok egy olyasvalakinek az álmaiban, aki sohasem volt képes megformálni…”