Zenei kincsestár

Petrarca egy alkalommal megmászott egy hegyet. Amint fölért a csúcsra, elővette a magával hozott könyvet, és olvasásba mélyedt. Tettével szimbolikus értelemben kezdetét vette az újkor. Divatos fordulattal: az ember elidegenedése a természettől.
Ma, amikor Joseph Haydn Évszakok című oratóriumának tavaszi tételeit hallgatjuk meg, lehetetlen nem észrevennünk, milyen bizarr dolog, hogy a természet, a középkori és reneszánsz ember magától értetődő közege, a XVIII. század alkonyára műalkotások témájává lett. Ahogyan a klasszikus költészetből és a kor zsánerképeiről is kiált a vágyott természetesség mesterkéltsége, az sem jelentéktelen szempont, hogy az Ész Istennőjének százada a vallásos műfajok legszebbikét, az oratóriumot helyezi a panteizmus oltárára. Amikor a mű kezdőakkordjaiban látványos dörgésekkel távozik a zord tél, mégsem a természet, inkább a szalonok tavasza köszönt ránk a balzsamos szellők, Zephyrek és rózsák teljes kelléktárával. A rousseau-iánus természetfelfogás paradoxonát pedig a falusi élet olyan idillikusan festői szcénái képviselik, amilyeneket csakis a civilizációba belefásult városi ember képzelhet a természettel harmóniában élő földmívesek mindennapjairól. Az Évszakok tehát semmiképp sem sablonos koncepciója okán maradt fenn 205 évvel ezelőtti bemutatója óta, hanem Joseph Haydn kiegyensúlyozottan kedves muzsikája miatt. Marlis Petersen, Werner Güra és Dietrich Henschel, valamint a RIAS-Kamarakórus kísérője a Freiburgi Barokk Zenekar, René Jacobs vezényletével.