Zenei kincsestár

1-3. Antonio Salieri a zenetörténeti legendáriumban úgy szerepel, mint Mozart ellenlábasa –Puskin és Peter Scaeffer óta még Mozart meggyilkolásának teljességgel alaptalan vádját is Salierivel hozták összefüggésbe: íme: a halhatatlan még a halálban is kísérti a korlátaival küszködő halandót.
Salieri Mozart elleni gyűlöletére nemigen találni történeti bizonyítékot. A szokványos színházi intrikáknál egyébbel nemigen vádolható, és nem árt, ha tudjuk: Salieri sohasem késlekedett beismerni Mozart vitathatatlan zsenialitását. A varázsfuvola előadására –ahová csak hetekkel előbb megváltott jegyekkel lehetett bejutni- maga Mozart vitte el kocsiján, és Salieri lelkesen bravózott. Mozart utolsó három szimfóniáját, amelyek a hagyomány szerint előadatlanul maradtak komponistájuk életében, újabb kutatások szerint Salieri vezényelte, és biztosan tudjuk: ő volt a Requiem első dirigense is azután, hogy Swieten báró a Mozart-árvák megsegítésére előadásra tűzte Mozart befejezetlen gyászmiséjét.
Hogy mit érezhetett egy Salieri egy Mozart-mű vezénylése közben, csak sejthetjük. Egy életen át hangyaszorgalommal felépített muzsikuskarrier csődjét? A mesterember csüggedését a lángész egyedülvalóságával szemben? Ki tudja.
Szakmai vetélkedésre voltaképp kevés terület adódott. Salieri az olasz opera Hofkapelmeistere, vezető karnagya volt. Amikor Mozart zsörtölődéseit olvassuk arról, hogy II. József szemében csak Salieri számít, ne feledkezzünk meg az uralkodó őszinte csodálatáról Mozart iránt, mely elismerés megbízásokban öltött testet. De azt sem árt tudnunk, hogy a császárnak volt oka bizalmat fektetni udvari karmesterébe: ő volt az, aki a Bécsbe került 16 éves árvát kegyeibe fogadta és vállalta tehetségének ápolását. Salieri pedig méltónak bizonyult arra, hogy az olasz opera tradícióinak letéteményese legyen a császári udvarban.
1750-ben született Legnanóban. Mozart halála után még 34 évig szolgálta császárát és fogadta a zene császárát illető hódolatot.
B-dúr zongoraversenye alkalmat ad arra, hogy tetten érjük: hol a választóvonal szorgalom és zsenialitás között. Mint amikor egy hibátlanul rímekbe szedett hősi költeményt állítunk szembe egy négysoros epigramma felülmúlhatatlan bravúrjával.
Az allegro moderato bővelkedik a témákban. „Túl sok a hang” – mondhatnánk a kétes hitelű anekdota szavaival, amelyeket II. József szájába szokás adni, a Szöktetés Mozartja ellenében. Nos, ebben a zongoraversenyben számolatlanul követik egymást a témák. Mégis hiányzik valami, amit Mozart mindig megad hallgatóinak: nála a zongora és az együttes viszonya mindig kivételesen arányos, kiegyensúlyozott. Mozartnál soha sincs öncélú tetszelgés a szóló saját szépségeiben – Salierinél bizony néha ezt érezni. Az adagióban is hiányoljuk valahogy a cél felé tartó irányt: lám, az igazság mégsem a részletekben, hanem az egészben van elrejtve? Ez talán a lényeg, ami e mesterembert elválasztja a lángelmétől: Salieri zongoraversenyében –megannyi szép részletétől függetlenül- sehol sem érezzük azt, ami Mozart hallgatása közben fogalmazódik meg bennünk: hogy így, és csakis így lehetett befejezni egy motívumot, egy futamot.
Ám senki ne higgye, hogy Salieri művét nem értékeljük. A legnagyobbak megbecsüléséhez mindig szükségünk van a kor tablójára – rajta a kortársakkal. Mozart messze kiválik kortársai közül. Ha nem születik meg, a zongorakoncert Bachtól eredő műfaji fejlődését olyasféle művek tetőzik be, mint Salieri B-dúr szerzeménye, és ez sem kicsiség. Andreas Staier és a Concerto Köln játszik.