Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: A talentumokról
Beköszöntött az Újesztendő, ilyenkor mindenki előre néz. Malacot eszünk, mely az orrával előre túr, lencsét, hogy sok pénzünk legyen. Jelképek ezek, de nem árt, ha most az újév első napjaiban megállunk és vetünk egy pillantást az elmúlt esztendőre s figyelmünkbe idézzük, mit is vesztettünk, kiket is vesztettünk el, akik idén már nem lesznek velünk.
Elment a nemzet színésze Berek Kati, eltávozott a vele egyidős, nagy műveltségű Schubert Éva s nem énekli már többet Piroskától búcsúzó dalát Aradszky László. Meghalt az Isten áldotta segítőkészséggel bíró gyógytornász, Dévény Anna, aki meghallotta a Mester tanítását a talentumokról és a Jóistentől kapott tehetségét több ezer gyermek mozgásának megjavítására szentelte évtizedeken keresztül. Nem ír már több szakácskönyvet F. Nagy Angéla s megnyugtató hangján nem meséli el a maga kreálta ételek elkészítését, melyek leírásában egykor volt férje, Örkény István íráskészsége is megnyilvánult.
Nyár elején, utolsó kötete, egyben memoárja megjelenésének előestéjén letette a tollat Jókai Anna, azon kevés írók egyike, akit még ma is a nemzet szinte egésze ismert és elismert, s akit élete utolsó évtizedeiben – magyar íróhoz méltó módon – nem csak az irodalom, de a nemzet sorsa is izgatta, közéleti szereplései során szava eljutott azokhoz is, akiknek a könyv, az olvasás már elérhetetlen, mert csak képi világban élnek, mint a középkori írástudatlan szegények.
Nincs már közöttünk érzékeny és finomra hangolt filmjeivel Makk Károly, aki nélkül nem lehet megírni a magyar filmművészet utolsó hatvan évét. Olyan műveket tett a filmvászonra, mint a klasszikusból klasszikussá lett Liliomfi, a legjobbak között is kiemelkedő Szerelem, a finom ízléssel megrajzolt Egy erkölcsös éjszaka vagy barátja, Örkény kisregényéből remek színészekkel forgatott Macskajáték. Filmjeivel bizonyította, hogy harsányság, polgárpukkasztás nélkül is lehetett a múlt században jó filmet készíteni, sőt ennél többet is bizonyított, hogy diktatúrában is lehet olyan művet alkotni, amely igazat mond, nem csak a valódit.
Meghalt Kovács András is, aki sosem adott ki a kezéből lektűrt, csak olyan katartikus filmeket, mint a Hideg napok, a Falak vagy a Nehéz emberek.
S elment tavaly a rajzfilmek nagymestere, Nepp József is, de velünk maradtak animációs filmjei, a legismertebb, a Gusztáv sorozat emberi rossz és jó tulajdonságainkat finoman karikírozó opusai. Nincs már velünk utolsó, még élő Nobel díjas tudósunk, a kémikus Oláh György s nem egy költőnk, írónk tette le a tollat, mint a finom hangú Vathy Zsuzsa, a nehéz szavak érzékeny megfogalmazója, Tóth Éva s idejekorán pontot tett versei végére Szepesi Attila.
Nincs már velünk a rendszerváltás utáni hazai politikában miniszterként szolgált Katona Kálmán és befejezte nem kevés ellentmondással megáldott életét Torgyán József is, aki sok borsot tört – Isten tudja milyen okból – a saját maga által is képviselni kívánt nemzeti oldal politikusainak orra alá. Pályáját talán évtizedek múlva reálisan ítéli meg a történelem, ha egyáltalán évtizedek múlva még emlékszik majd rá.
És elment a szívós harc sportbajnoka, Földi Imre, aki két olimpiai ezüstérem után harmadikra, de megszerezte az olimpiai aranyérmet hazájának és önmagának. Hány tonnát kellett ehhez neki évtizedeken át minden hétköznap felemelnie, hogy egyszer kitartása jutalmául felérjen a csúcsra. Neve és magatartása örök példa lehetne nem csak sportolóink számára.
Végül, de messze nem utolsó sorban emlékezzünk meg a százéves korában elhunyt Olofsson Placidról, arról a papról, aki a szovjet Gulag szigetcsoport börtöneit járta évtizeden át és ott is a maga rejtélyesen furfangos módján pasztorált. Misézett, gyóntatott, ha kellett folyosómosás közben énekelve, mert szovjet őrei nem értették a magyar népdal gyónásra és feloldozásra cserélt szövegét, s amikor a kevés túlélő között ő is hazatért a rendszerváltásig mellőzött, kereten kívüli bencés szerzetesként igazgatott egy kórházi mosodát és persze akkor is pap volt, amikor csak szűk körben hirdethette az evangéliumot. Hosszú szolgálata után tavaly hívta a Jóisten végre megpihenni.
Akiket most szemvillanásnyira felidéztem mind bizonyították, hogy az Istentől kapott talentumot lehet nem elásni, de felebarátaink számára lehet és kell kamatoztatni. Akik még megtehetjük, tegyük meg az idén mi is!
