Jávor Béla: Bezárva című írását Harcsik Róbert olvassa fel.
Jávor Béla: Bezárva
Gyerekkoromban, még a megboldogult Mártírok úti, ma ismét Margit körúttá avanzsált általános iskolában, ha az osztály valami nagyobb disznóságot követett el, akkor a tanító bácsi bezárt minket. Ma már, a dísz liberalizmus és az emberi jogok mindenek felettiségének korában elképzelhetetlen ez. Ilyenkor az történt, hogy amikor véget ért a tanítás, akkor még fél vagy egy órára nem engedtek haza minket, s miután abban az időben minden második héten délután volt az iskolai oktatás, telente „bezárásunk” a sötét esti órákig tartott.
A büntetés – hisz ez büntetés volt, mint a felnőtt társadalomban a börtön – a szabad mozgástól fosztott meg minket, mint ahogy mostanság ezt teszi az emberiséggel a koronavírus. A bezártság most is büntetés, ha nem is vesszük ezt észre és megelőzésnek, elővigyázatosságnak, saját érdekünkben állónak nevezzük. A büntetés pedig a bűn következménye, tehát mostani bezártságunk a megszokottnál jobban felveti a bűn és a bűnhődés, az ember és Isten viszonyát.
Életem hét évtizede alatt megszoktam, hogy itt Európában és a civilizált világban már nincsenek olyan betegségek, amellyel szemben ne lenne gyógymód, leginkább védőoltás. Az utolsó védhetetlen járvány még az ötvenes években a gyermekbénulás volt, de ezzel szemben is viszonylag gyorsan védőszérumot találtak a tudósok. Azt gondolta az emberiség, hogy a járványokat legyőztük s ez további adalék volt ahhoz a filozófiai tételhez, miszerint az embernek nincs többé szüksége az Istenre, a racionalitás kézben tudja tartani a világot, az ember immár önmagának Istene, ahogy Nietsche még egy évszázaddal előbb megfogalmazta: Isten halott. S ez a tétel az elmúlt évszázadban egyre erősödött, hiszen az emberiség káprázatos civilizációs fejlődésnek indult, a XX. századba a Lumiere testvérek filmezte vonat sebességével érkezett és az űrrepülőgép gyorsaságával távozott, a telefonhírmondó csodájával nyitott és az internet megjelenésével zárt. A feminizmussal kezdte és az antibébi tablettával fejezte be.
Az emberiség azt gondolta, nincs szüksége arra a Mózes hozta két kőtáblára, az isteni tíz parancsolatra.
Az Isten nem szólt semmit, csak hallgatott és nézte az emberiséget, s elgondolkodott, jól tette-e, hogy szabad akaratot teremtett belénk, hogy megadta a választás lehetőségét jó és rossz között. Jól mondta a Kísértő, a Tudás fája törzsére csavarodva, ha ennek gyümölcséből esztek, olyanok lesztek, mint az Isten. Biztosra ment, hiszen ki ne akarna olyan lenni, mint az Isten, különösen, ha ez nem kerül többe, mint egy almaharapásba! Elgondolkodott az Isten, jól tette? Hiszen eredendően az embert az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette, de mivé lett ez a kép és mivé a hasonlatosság? Még saját fiát is áldozatul adta a bűnös emberiség megváltása végett. A megváltás bekövetkezett, az emberiség változatlan maradt.
Most az Isten, mint egykor Kocsán Józsi bácsi, negyedikes tanítóm, most az Isten bezárta az osztályt, amely nem más ma ebben a globalizált világban, mint maga a Glóbus. Bezárta a Földet és belezárt minket ezzel a vírussal egyetemben, hogy gondolkodjunk, s ha olyan nagyra vagyunk magunkkal, akkor húzzuk ki magunkat saját hajunknál fogva ebből a bajból, mint az a báró a mesében.
Előre megmondom, nem fog sikerülni.
Ez az otthoni bezártság sok mindenre jó, de jó lenne, ha nem csak sütéssel, főzéssel, telefonjaink nyomogatásával, sorozatok nézésével, szobabiciklizéssel, baráti telefonálásokkal töltenénk az időnket, hanem elgondolkodnánk magunk és Isten létéről, kettőnk viszonyáról. Uram bocsá’, szembenéznénk önmagunkkal, élhetünk-e így tovább, mint eddig tettük vagy netán be kell látnunk, az ember mellett van itt még valaki más is, aki ritkán, de ha már nagyon szükséges, bezárja az osztályt.
S mielőbb mondjuk ki: Urunk, nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul a mi lelkünk.
S akkor majd a testünk is.
.JPG)
