Jávor Béla olvassa fel írását
A héten temették el az ország egyik legokosabb papját, de ha azt mondom talán a legokosabb emberét, akkor sem tévedek, mert közel járok az igazsághoz.
- Mikor érettségi előtt elmondtam osztályfőnökömnek, hogy pap szeretnék
lenni, nem mutatta, de én érzékeltem, hogy kissé csalódott lett. Ő ugyanis azt gondolta, hogy jogtörténész leszek – mesélte egyszer.
Az osztályfőnök történész volt, majd harminc év múlva a felszabadult ország első miniszterelnöke, Antall József, aki akkor még nem tudhatta, hogy ez a tanítványa áll majd halálos ágya mellett papként és tanúként is. Mert nemcsak azt végezte el, amit ilyenkor egy papnak el kell végezni, de a temetésen mondott halotti beszédében felidézte, mit mondott utolsó szavaival a miniszterelnök. „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője.”
A tanítvány is keresztény Magyarországot akart, s nemcsak akart, de sokat is tett érte, nem a politika, a társadalmi viszonyok útján, mint egykori osztályfőnöke, hanem a szellem és a lélek tartományában. Pap volt, a lélek szakértője és teológus professzor, a szellem tudósa. Jó pár évtizede írom és mondom, az életben három dologgal érdemes foglalkozni, teológiával, filozófiával és gasztronómiával. Kevés ember van, aki ezt jobban megvalósította volna, mint ő. Teológus volt és nem is akármilyen, a filozófia professzora, tanszékvezető tanára, de szerette a jó ebédeket is és szenvedélyesen dohányzott, örömét lelte benne.
Sosem felejtem el, még az első Orbán kormány idején hivatalosak voltunk a Parlamentbe az augusztus 20-iki esti fogadásra. A főlépcső alján, a Kossuth téren egyre többen és többen gyűltünk össze, csak nem akart megnyílni a Parlament kapuja, feleségemmel ott futottunk össze vele, akivel még soha ilyen jót nem beszélgettünk. Közel egy órát csúszott a fogadás, soha jobban nem örültem még késésnek. Sziporkázott szelleme, ironikus humora s miközben beszélgettünk három cigarettát szívott el, de egyet sem hamuzott a földre. Csodálkozásomra elővette a zsebéből kis arany, zsebhamutartóját, felhajtotta fedelét és belehamuzott. A negyediket csak azért nem szívta el, mert a negyedik csikk már nem fért volna bele ebbe az utazó hamutartóba, és mert közben megnyíltak a Parlament kapui.
Talán a legszebben artikuláló és a retorika minden kincsét ismerő és alkalmazó szónok volt. Az év minden időszakában, különösen nagyböjtben hányszor hallgattam három napos konferencia beszédeit. Nem voltak mondataiban könnyű gondolatok, ha lett volna nálam egy tábla, kiírtam volna a templomok kapuira: „csak haladóknak”, de mindenki, aki hallhatta, megismerhette általa a teológia szépségét, a hit tudományát.
Kemény ember volt, őszinte és nem volt alázatos, egyet kivéve, a Jóistennel szemben mindig az volt. Azt beszélik, még az Antall-kormány idején egy vatikáni küldöttséggel tárgyalt a miniszterelnök és a saját delegációjába maga mellé ültette őt is és ezen a vatikániak fennakadtak, hogy egy pap üljön velük szemben, a másik oldalon. A legenda szerint, ezért nem lett belőle hivatalosan kinevezett főpap, de az lett lelkiekben és szellemiekben.
Jellegzetes orgánumát már csak a felvételek őrzik, gondolkodásának tisztaságát könyvei és a mi emlékeink.
2020. október 25-én meghalt Bolberitz Pál.
Sit tibi terra levis!
