Jávor Béla olvassa fel írását
Szótár
31-32 évvel ezelőtt, a rendszerváltoztatás élményét megélve jutott eszembe, hogyha tényleg leváltjuk a 40 éves kommunizmust, akkor nem csak a Lenin és Kun Béla szobrokat kell múzeumba, vagy, ahogy akkor elnevezték, szoborparkba helyezni mintegy megőrizve múltunk e darabjait, hanem a szavakat is. Hiszen nem csak a köztéri szobrok, nemcsak a munkásmozgalmi indulók, nemcsak a híradó filmek, de ahhoz a rendszerhez kötődő szavak, kifejezések is múltunkkal együtt elvesznek. Nem mintha sok pozitív reminiszcencia kötődne ezekhez a szavakhoz, de mégis csak megmutatják, hogyan is éltünk, milyen intézmények, milyen kifejezések között, milyen, e szavak által jelképezett világban teltek mindennapjaink.
1989-ben úgy döntöttem, írok egy szótárt, összegyűjtve az akkor eltűnő szavakat. Családom tagjait, barátaimat, később megbízható ügyfeleimet is bevontam a szótár-írásba, pontosabban csak a szavak keresésébe, mert a szavak jelentésének megírását fenntartottam magamnak. Mintegy esztendeig tartott a szóvadászat és nyugodtan bevallhatom, nemcsak nekem jelentett örömet, de mindazoknak, akik részt vettek ebben a vadászatban. Hetente, néha naponta kaptam egy-egy trófeát telefonon vagy személyesen, e-mail akkor még nem volt. Gyűltek a szavak és abban az évben szabadidőm jó része e szavak jelentésének megfogalmazásával telt. Van egy fénykép, amikor a görög szigetek között 1990 nyarán egy hajón ülök, kezemben a jegyzetfüzet, a toll és dolgozom.
Milyen szavak kerültek célkeresztbe? Mondok példákat.
Agitációs propaganda, a többnyire megzsarolt békepap, a kávéfőző nőnek adott bélelt blokk, az ávós világ csengőfrásza és persze maga a szó, hogy ávós, a hegyek között, völgyek között zakatoló csasztuska, az egykor volt tábornokból, képviselőből, arisztokratából már csak deklasszált elem maradt, s persze az elvtárs, mint kizárólagos megszólítás, ne feledjük az éberséget kedves elvtársak. Ekkor kapták a rendőrök a fakabát nevet, a beszolgáltatási kötelezettség elől eldugott disznó fekete vágása, a karácsonyi ünnepséget vallástalanítani akaró fenyőfa ünnepély, a Szent Mikulást diszkvalifikáló Télapó. Milyen finom gúny jelent meg a funkci szóban, éreztetve, hogy a párt kiemelt tagja egy senki. Tudja-e még valaki, mit jelentett a fusizás, az üzemből vagy tsz-ből ellopott anyag felhasználása magánmunka során, Vagy emlékszik-e még valaki a gebinesekre, a magánvállalkozások első fecskéire, akik egy-egy vendéglőt vagy kocsmát saját költségükre, hasznukra üzemeltettek bérleti díj megfizetése mellett. És a hiánygazdaság egyik zseniális intézménye, az ikertelefon, amikor két telefonszám, két előfizető kapcsolódott egy telefonvonalhoz. Remélhetőleg végleg eltűnik nemcsak a szó, de az is, amit jelentett, a kitelepítés, a klerikális reakció, a munkásőrség. És ki emlékszik még a kommunista szombatra, amikor az egyébként szabad szombaton be kellett menni dolgozni, mondjuk Vietnam javára. Nem állom meg, hogy ne mondjam el az ehhez kapcsolódó egykori viccet: Két szombat találkozik. – Szabad? – kérdi az egyik. – Nem, kommunista, így a másik. Vajon ki más lehetett volna Nagy tanítónk, mint Rákosi Mátyás és ki a Népek Tanítómestere, mint Joszif Viszarionovics Sztálin.
És a sok pártiskola, pártüdülő, pártkórház, amit rendszerint követett a párttemetés és nem vitásan a rendszer hőse a párttitkár. És persze az egyszerű esőkabátnál messze több volt az orkánkabát, a magyar társadalom két részre oszlott, akinek volt, és akinek nem volt orkánja. És akkor még tudtunk sorok között írni és sorok között olvasni és ki tudja ma már mi volt a sportállás, a szakérettségi, a társbérlet. Ki volt az útitárs, akit Márai csak hasznos hülyének nevezett. Mi volt a valutakeret, mit csinált az üzemi szarka, ki volt a szaki és van-e még valakinek otthon viharkabátja?
Ebből állítottam össze én egy kötetet, egy Szótárt, de nem kellett a kiadóknak, végül feleségem adta ki 41-ik születésnapomra egy példányban. Jóleső érzéssel forgatom most is, stílusosan vörös kötésével itt fekszik a számítógépem mellett. Nézem, mint egy honfoglalás kori sírban fekvő csontváz leletet. Ő is múltunk része, nem tehetünk róla, hogy mi ebbe a múltba születtünk.
Boldogok, akik ezeket a szavakat már csak az én szótáramból ismerik.
