Hős? Vagy antihős?
Szerkesztő: Marton Árpád
A Warner Kiadó jóvoltából hamarosan a nagyzenekari hangszerelés egyik mesterművét, Richard Strauss Hősi élet című szimfonikus költeményét hallgathatjuk meg a szimfonikus hangzás egyik legjelesebb korunkbeli mestere, Antonio Pappano vezényletével. A nemrégiben megjelent fölvételen Pappano a római Santa Cecilia Nemzeti Akadémia Zenekarát dirigálja a tőle megszokott remek stílusérzékkel. Ami a szóban forgó mű esetében nem is olyan egyszerű. Kevés klasszikus zenei szerzemény létezik, amelyet keletkezésétől fogva mindmáig annyi ellentmondás övezne, mint Strauss hattételes kompozícióját. És ebben jórészt maga a szerző a vétkes. Hisz ő volt az, aki a születendő mű kapcsán elhintette a köztudatban, hogy az valamiféle válasz Beethoven 3., Eroica-szimfóniájára. Amit Beethoven a zenetörténeti ismeretek szerint eredetileg Napóleon tiszteletének szentelt. Csakhogy Strauss másutt saját életútját nevezi meg a mű forrásaként – ami legalábbis zavarba ejtő, Napóleonhoz mérten legalábbis. Az egyes tételek fölé olyan programszerű címeket iktatott, mint: A hős; A hős ellenfelei; A hős társa; A hős haditettei; A hős békebeli tettei; A hős elvonulása a világból és életének beteljesülése. Másutt viszont arról értekezik, hogy – mint minden valamirevaló zenemű – muzsikája úgynevezett abszolút zene, és mint ilyen, nem szorul tematikus programra. S hogy a zavar még teljesebb legyen: a más műveiből vett idézetekben bővelkedő, monumentális darabot saját Don Qujotéja párdarabjaként emlegeti. Legjobb, ha a szerző által tudatosan támasztott ellenmondások föloldását – ha ez lehetséges egyáltalán – rábízzuk a zenetudósokra, és akként hallgatjuk a művet, mint amely egy nagy korszak kései összegezése és bizonyos értelemben görbe tükre. Hisz épp ebben áll a nagyszabású, látványos, olykor hatásvadász, összességében mégis lenyűgöző Hősi élet igazi izgalma: tézis és antitézis egyszerre, egy önkritikus szellem játékos-zseniális gesztusa. Nem véletlen, hogy Strauss egy olyan karmesteróriásnak szánta a szerzeményt, mint Mengelberg. A bemutató végül a szerző dirigálásával zajlott le 1899-ben, Frankfurtban. Antonio Pappano éppúgy fölmutatja a mű összes kettősségét, mint ahogyan az első ízben hatott a publikumra. Amelynek egy része hangos pfujjolásban tört ki, míg mások – köztük Romain Rolland – „különös mámort, egy viharzó óceán szédületét” hallották ki a zenéből. Igaz, néhány héttel később, egy közösen elköltött ebéd után a francia író már „hagymázas hősi gőgről és megvető nietzscheizmusról” ír Strauss kapcsán… Kétségtelen, hogy ez a néhol harsány, néhol retorikus mű bővelkedik az elragadó szépségben. Kívánunk Önöknek kellemes fölfedezőutat Richard Strauss humorban bővelkedő mesterművének szellemvasútján!
