Jegyzet

A tavasz illata
Amikor eljött a tavasz, péntek este volt.
A levegő már hetek óta langyosodott; napközben már lekívánkozott a kabát, ha meg levette az ember, akkor pár perc alatt hideg bádoggá vált az inge a zakó alatt. Bágyadtan sütött a nap; a kisváros széli utcák árokpartjain ottfelejtett, megfeketedett hókupacok leve csordogált, olajszivárványos kis tócsákba gyűlve a gödrös fenéken. Az udvarokon, a kertekben térdig ért a sár, a fák levéltelen ágai éles vonalként rajzolódtak rá az ég kietlen kékjére. És szenny, szemét mindenütt, mintha soha nem vonta volna szép, tiszta fehérbe a tájat a tél halotti leple. Az emberek leszegett fejjel kerülgették a tócsákat a hepehupás járdán; és szörnyülködve szedték le a latyakos cipőt, ruhát kisiskolás gyerekeikről, akik úgy értek haza az iskolából, mint a malacok.
Pár utcával beljebb, a civilizáció egy magasabb fokán száraz lábbal is meg lehetett járni a boltot vagy a mozit. A főúton csakúgy dübörögtek a cementszállító teherautók, mint mindig; az aszfaltra dermedt olaj lassan párologni kezdett a szárazságban, és hozzáadódva a kémények füstjéhez, a szokásosnál is büdösebbé tette a megtört levegőt. Az alsó rácváros helyén éktelenkedő lakótelep faluról beköltözött, parasztból lett munkásai reggelenként valamiért sűrűbben néztek az emeleti ablakokból észak felé, ahol a szürkeségből éppen csak kisejlő hegyek közt őseik egykor fát vágtak vagy meszet égettek. Aztán meg lefelé néztek, a ház előtti flaszterre, ahol a novemberben felbakolt trabant vagy ezerkettes zsiga aludta téli álmát a ponyva alatt; és arra gondoltak, hogy hétvégén már ideje lenne elővenni a kocsit, és „hazamenni” egy napra legalább innen. A derék autószerelők és lakatosok közül csak kevesen tudták egyébként, hogy panelházaik a levegőből nézve a CCCP betűszót formázzák, a fölöttük naponta elhúzó kijevi járat utasainak nagy örömére.
Délre, zárványként megmaradva a modern idők betonkaptárai között, az erdészet foglalta el a patak partját. Hajnalonként traktorok és lovaskocsik zörögtek ki a kapuján, és az ipari dolgozók, a másik oldalukra fordulván, nem is tudták, mitől álmodnak egy kicsivel szebbet. Nyugat felé, a főút másik oldalán pedig a TÜZÉP-telep nyújtózkodott hosszan; a farakásokat, szénhegyeket és téglapiramisokat hatalmas nyárfák sorfala vigyázta a kerítés mellett, teli varjúfészkekkel, amelyek ilyenkor még jól látszottak a kopasz ágak között.
De mindez nemigen érdekelte azt a fiatalembert, aki a buszmegállóban üldögélt. Az erdészet a legkevésbé, hiszen onnét jött ki éppen, fülében még a traktor dübörgésével. A kemping, az esetleg érdekelte volna, de az NDK-s meg "cseszlovák" turistalányok ilyenkor még otthon ültek messze-messze, tán egy ugyanilyen buszmegállóban, a heti munka után békésen cigarettázva. Mint mondottuk, péntek este volt; a fiatalember már tíz perce várta a buszt, és éppen azon gondolkodott, hogy várjon-e még, rágyújtson-e egy újabb cigarettára, vagy hazagyalogoljon két buszmegállónyit? De aztán csak ült, ottfeledkezve a padon, és észre sem vette, hogy elment a busz.
Először csak álmodozott; nem is érezve az egyre hűlő levegőt és a pad kemény léceit; de aztán érzékei azt jelezték, hogy valami megváltozik körülötte. Nyugtalan lett hirtelen, de ez a nyugtalanság nem a félelemé volt, hanem a várakozásé. Körülnézett, de egyedül volt a péntek estében. Ám ahogy megmozdította a fejét, megérezte arcán a szelet, amely hosszú hetek óta először, lustán megmozdult, és elkezdte kisöpörni a város avas levegőjét. És a szél délnyugatról jött; nem északról vagy északkeletről, mint már hónapok óta. És a szélben valami illatot lehetett érezni, egy illatot, amely olyan, mint a zöld szín; olyan, mint a várakozó nyugtalanság; olyan, mint amikor motorral száguld az ember; olyan, mint – mint a tavasz – döbbent rá ekkor, és fejét forgatva keresni kezdte az illat forrását. Először a nedvességet érezte meg a levegőben, és az ég felé pillantva, valóban csillagtalan, sűrű feketeségben veszett el a higanygőzlámpák közelről oly kíméletlen fénye. Aztán a szél hangjában bujkáló suhogást hallotta meg; ágak halk zenéjét, sokkal-sokkal lágyabbat, mint a téli fagyos zörgés. A nyárfák! és ekkor már tudta, hogy a leheletnyi kesernyés, életteli illat a nyárfákból jön. És hangosan kimondta: Tavasz van!; és úgy érezte, hogy ezt nem is ő mondta.
Az erdészet, a TÜZÉP, a kemping már régen nincs sehol, de ez az élmény évtizedek óta kíséri azt a fiatalembert. Istentől még messze távol járt, de ekkor ismerte föl az ezredéves bölcsességet, amit Madách így fogalmazott meg a Tragédiában: "Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad." Vagyis nem akkor van tavasz, ha azt olvassuk az újságban. Hanem akkor, amikor Valaki egyetlen illatba belesűrítve az egész világmindenség pillanatnyi állapotát, azt mondja: tavasz van.
Jó lenne talán nekünk, városlakóknak, néha elgondolkodnunk. Jónak érezzük busszal járni, hogy hamarabb odaérjünk; éjjel is látni, amíg van áram; a legkisebb náthát is patikából kikúrálni, mert így megússzuk két szabadnappal. De jó-e, ha nem Isten idejében élünk?