Jegyzet

Egy esztendeje, múlt év tavaszán Nagy Gáspárra emlékeztünk Szombathelyen.
Az emlékezésen ott volt egy hóhajú aggastyán is. Gáspár nagybátyja: Nagy Gyula bácsi.
Akkor ismertem meg őt személyesen. Mert addig csak az unokaöccsétől, de még inkább a leveleiből tudtam, hogy ki ő.
Kilencvenhárom éves korában még a nagytilaji, hét évszázados, óriás gesztenyefa alját tisztogatta a csekmettől. Vagyis a mindent elborító gaztól, folyondártól, ta-rackfűtől. Kijárt oda, túl a kilencvenötödik esztendején is sarlóval, kapával, mert oltalmazni kellett azt a vénségesen vén fát. Ugyanis annak lombkoronája alatt pi-hent az ezerhétszázas esztendők elején a nagyságos fejedelem hűséges vasi kuru-ca, Béri Balog Ádám brigadéros. Megabrakoltatta ott híres-neves Mirza lovát, akivel belevágtatott a győztes győrvári csatába, és belovagolt a népmesékbe, nép-dalokba. Ő maga pedig elhevert kicsit a dús, zöld fűben, és hallgatta, ahogy a le-gényei fújják a tárogatót.
De Béri Balogh Ádám fáját a huszonegyedik század elején körülölelte, fojtogatta a gaz - és ezt a szégyent Nagy Gyula bácsi nem tűrhette.
Gazdaember volt, a szülőföldjéért, a közösségért tevékenykedő lokálpatrióta, a szűkebb és a nagyobb hazát egyszerre a szívében hordozó.
Alig múlt húszéves, amikor felfigyeltek rá. 1933 és 1935 között kétéves mező-gazdasági szakiskolát végzett Szombathelyen. Olyan kiváló eredménnyel, hogy mindjárt olaszországi ösztöndíjat kapott. Így szervezhette meg aztán a tilaji hízómarhák értékesítését Itáliában. Hazatérve megalakította a községi Gazdakört. 1938-ban százötven kötetes Népkönyvtárat nyitott a faluban, amelynek a könyvtá-rosa is lett. 1935-től tizenegy éven át növényvédelmi megbízottként tevékenyke-dett. 1936-tól hat éven át kisüzemi számtartást vezetett a keszthelyi gazdasági Akadémia hallgatói számára.
Mindezt a gazdálkodás mellett.
1946-ban fiókpostát kérvényezett a faluja számára, meg is kapták. 1948-ban gaz-dajegyző lett - míg lehetett. Ugyanekkor ezüstkalászos gazdatanfolyamot szerve-zett a tilaji gazdák számára. 1957-ben hídmérleget szerzett a falunak. 1990-ben kiharcolta, hogy megépüljön a zsákfalu Tilajt Zala megyével összekötő betonút.
„Ingyen tettem mindent” - írta az egyik levelében. Mert így tanulta. Tenni máso-kért, az övéiért, hogy előbbre menjen a világ. Nem nősült meg, gyermekei nem voltak - Nagytilaj, a falu volt a családja.
Ám Gyula bácsi, aki tizenöt évi munkával megírta a faluja krónikáját, a század-fordulón egyre szomorúbban látta a bajokat. A postájukat 2004-ben bezárták, a la-kosság fogyásnak indult. Mint oly sok kisfalut, Nagytilajt is végképp magára hagyták.
Ebben a hangulatban, kétségbeesésében verset írt ő is:
Szívemből szeretlek, lelkemben siratlak,
Pusztulásra ítélt kis falum…
Búcsúzásul egyszer még megcsókolom
Hamvas szép arcodat,
Mert én is a te földedből vétettem,
És te fogadd be majdan porladó testemet.
Ugyanazt látta, amit költő unokaöccse, Gáspár, az Öröknyár, a „nem szabad fe-ledni” költője: nem előre megy ez a magyar világ, nem megy semerre sem.
Csak süllyed és süllyed, csak gyűlik és gyűlik a csekmet. Az egyik rabságból ki-bontakoztunk, és hamarost reánk terpeszkedett a másik. Rabokból szabadrabok lettünk.
Ott állt a nagytilaji sírnál, Gáspár temetésén. De akkor már Vasegerszegen élt, az öregek otthonában. Onnan hozták ki autóval a szombathelyi megemlékezésre is
Kezem a kilencvennyolc éves kezében, sokáig nem eresztette el.
- Baj van - mondta csendesen -, baj van, kérem. Csekmetes lett a világ…
Amikor elbúcsúztunk, még befejezte a mondatot:
- De azért nem szabad hagyni! Nem!
Ígértem, hogy meglátogatom Vasegerszegen. Késtem, az én hibám. Április első napjaiban kaptam a hírt, hogy már csak a nagytilaji temetőbe mehetek el hozzá.
Ahogy versében áhította, kicsiny faluja befogadta porladó testét.
De a csekmetet ki irtja ezentúl?