Zenei kincsestár

1-4. A művészet, hogy hiteles közvetítője lehessen az ember őszinte szembesülésének önnönmagával és a világgal, nem tehet le a folytonos megújulásról, az új meg új utak kereséséről. Különösen igaz ez a zene művészetére, amely – az anyag realitásához és az ábrázolás konkrétságához a legkevésbé kötődő, így a legszellemibb művészet lévén – a társművészeteknél is hajlékonyabb módon képes idomulni új meg új korok kihívásaihoz, új meg új lelki tartalmak kifejeződésre való vágyakozásához. A zene történetét bizonyos értelemben az emberi szellemtörténet lelkiismeretének is nevezhetjük: új tömlőnek az új borok befogadására. A Zenei Világnap alkalmából ma ezért egy fontos fordulópontot idézünk fel: a modern kor hajnalát, amikor a klasszikus és a romantikus kor lekerekítettsége immár nem bizonyult alkalmasnak a sok szempontból erjedésnek indult világ és a relativitás örvényébe vetett lélek kifejezésére. A bomlás tüneteire már Beethoven kései műveiben is ráismerünk, a XX. század nagy klasszikusai pedig – Bartók, Sztravinszkij, Eminescu, Schönberg és a többiek – létrehozták a klasszikus eszmény azon, új minőségét, amely autentikusnak bizonyult a kor egzisztenciális élményének kifejezésére anélkül, hogy kimerült volna a letűnt korok formái utáni hamis nosztalgiázásban. A megújulás tehát – noha sokak szemében tűnt a dekadencia tünetének – éppen az emberi szellem életképességét, a zene örök megújuláskészségét bizonyította. Az úttörők zsenialitását bizonyítja, hogy műveik ma éppoly elevenen hatnak, mint keletkezésük idejében, és a régiek egyenrangú társaiként nyerték el helyüket a szellemtörténet panteonjában. A zene örök elevenségét ma egy kevésbé ismert újító, a cseh Leo¹ Janáèek 2. kvartettjével ünnepeljük. A felvétel értő befogadásához Janáèek nagy rajongóját, Milan Kunderát hívjuk segítségül, aki így ír az 1928-as, Szerelmeslevelek melléknévvel illetett remek, modern-romantikus négyesről: „ez a csúcsa Janáèek művészetének, expresszionizmusa a maga tökéletességében összpontosul itt. Páratlanul gazdag érzelmi spektrum, a gyöngédség és a brutalitás, a düh és a béke átmenetek nélküli, szédületesen sűrű ütközése a zenéje. A janáèeki expresszionizmus egyike azoknak a történelmi lehetőségeknek, melyek révén a romantika meghaladható. Janáèek nem azt veti a romantikusok szemére, hogy érzelmekről beszéltek; azt veti a szemükre, hogy meghamisították az érzelmeket; hogy érzelmes handabandázással cserélték fel az emóciók közvetlen, azonnali igazságát. Janáèek szenvedélyesen érdeklődik a szenvedélyek iránt, de még jobban érdekli a pontosság, amellyel ki akarja fejezni őket. Az ellentmondásos emóciók állandó együttélése biztosítja Janáèek zenéjének drámai jellegét: egyidejűleg több szereplő van jelen, beszélnek egymással, összecsapnak, ezt a drámai teret csírájában gyakran egyetlen dallammotívumban találjuk meg.” Az Alban Berg Kvartett muzsikál.