1. Angyal és démon; szent és sarlatán; virtuóz és misztikus. Mindazok, akik ehhez hasonló jelzőkkel illették, voltaképp magának a romantikának kettősségeit jellemezték, amikor Liszt Ferencről írtak vagy szóltak. A 200 esztendeje született magyar géniusz egy személyben volt forradalmár és abbé, pódiumsztár és kontempláló férfiú, hazafi és européer, aszkéta és a nők bálványa. Ma estére kiválasztott két zongoraműve épp e kettősségeket demonstrálja. Lássuk előbb a démonikus oldalt: az 1. Mefisztó-keringő következik. Lisztet, mint kortársai legtöbbjét, élénken foglalkoztatta a Faust-legendárium: a tudás mint bűnbeesés paradoxona. Faust-szimfóniája 1857-es bemutatóját követően, 1861-ben Lenau Faustjára szerzett zenekari művének második tételét négy feldolgozásban is zongorára alkalmazta. Stephen Hough zongorázik.
2. Az 1. Mefisztó-keringő után pedig egy hitvalló Liszt-darab a szerző himnikus, némileg teátrális-eksztatikus felfogásában: Stephen Hough az 1852-ben befejezett ciklus, a Költői és vallásos harmóniák harmadik darabját mutatja be: Istendicséret a magányban.
