Jegyzet

Június második szombatja Bécs belvárosában talál. A Stephanskirche körül búcsús sokadalom hullámzik.
Sátrak, lacipecsenyések, csecsebecse- és virágárusok, áradó zene. A dóm nyugati oldalánál városnézésre induló konflisok. Nem a mi Szent Istvánunk nevét viseli a székesegyház, hanem Szent István vértanúét. De még csak nem is bécsi István napi búcsú ez. A Stephanskirchét a második világháború végnapjaiban lebombázták, tetőzete lángolt, mennyezete beomlott, tornyai összecsuklottak. Ezen a mostani fényzuhatagos nyári napon a székesegyház 1952. évi, júniusi újraszentelésére emlékeznek a bécsiek.
A lacipecsenyések során egy már deresedő hajú, de még izmos, vállas férfi üllőt csendít hatalmas kalapácsával. Félpercenként úgy sújt oda a nehéz alkalmatossággal, ahogy gyermekoromban nálunk, Vas megyében, Andrásfán verték az üllőt a kovácsműhelyben.
Megállunk a kalapácsos ember mellett, nézzük, mit művel. Mégsem üllőt ver ő, hanem egy ahhoz hasonló vastömböt, amely - az ütés erejétől - pénzérméket sajtol. Tehát pénzt üt.
Egy eurósokat, búcsús emlékpénzeket, alumíniumból.
Persze - valódi egy euró ellenében.
Vas megyei rokonommal találgatjuk, miféle réges-régi szerkezet ez. Talán a tizenhatodik századból való. A férfi - hallván a beszédünket - a vállára ejti a kalapácsot, és ránk köszön magyarul.
Burgenlandinak vélem, de ő rázza a fejét.
- Annál messzibbre való!
- Magyarországi?
- Lehetnék - mondja. - Ha Magyarország velünk maradt volna. De nem engedték, hogy maradjon.
- Trianonban?
- Ott.
Aztán Párizsban, 1948-ban megint nem.
Gruber Mihálynak hívják a pénzütőt. Zomborban született, a valamikori Bács-Bodrog vármegye székhelyén. Ott nőtt fel, onnan lódult neki a határnak, huszonnyolc éves korában, 1994-ben, a behívó parancs elől. Milosevic vitte volna a boszniai frontra. Átszökött a Dráván, át az osztrák határon, Bécsben kötött ki. Azóta itt él.
Ám nem pénzütő, ahogy a látottak alapján gondolnánk, ebből nem lehetne megélni. Ez csak vásári látványosság. Itt van a főnöke is. Az öreg mester kissé odébb vasládikába gyűjti a valódi egy eurósokat. Hozzá állt be annak idején, az osztrák iparos galvanizáló üzemébe. Szerencséje volt, mert Zomborban kitanulta a szakmát. Ebből él most.
- Élek, és nem rosszul. Nem panaszkodhatom. Csak boldog nem lesz az ember, soha. Soha többé.
Idén tavasszal odahaza járt a szülőföldjén. Először, mióta kiszökött onnan. Eddig nem mert visszamenni Szerbiába. Az édesapja temetésére sem. De most a nyolcvan éves édesanyja nagyon hívta, látni akarta még őt az életben.
- Hazautaztam, lesz, ami lesz. A szerbeknek én nem hiszek, megmondom őszintén. De hát nem tartóztattak le, mint katonaszökevényt. Anyám sok mindent elmondott nekem. Sok mindent, amiről otthoni életünk alatt nem mert beszélni. Apám ágán svábok vagyunk, anyámén magyarok. Tanácsosabb volt hallgatni... Már húsz éves elmúltam, amikor édesanyám először beszélt nekem a partizánokról. Hogy bosszút álltak sok ezer ártatlan lakoson. Magyarokon, németeken. De amit most elmondott, amikor hazalátogattam, attól én nem tudtam hetekig aludni. Édesanyám csurogi lány volt, ott érte a háború vége. Csurogon a partizánok 44 végén tobzódtak a vérben. A magyar vérben. Anyám látta, amikor bejöttek, és öldösni kezdtek. Egy asszonynak, egy áldott állapotban lévő asszonynak a hasából taposták ki a gyereket...
A Stephanskirche körüli hangzavarban egyszerre reánk szakad a csend.
- Önök - szólal meg aztán a férfi -, Önök Magyarországon nem is tudnak erről a rettenetről...
Mi mást válaszolhatnánk erre, hogy téved. Hogy tudunk mindent. Ezt kell válaszolnunk, még akkor is, ha igaza van a pénzütőnek. Az anyaországban évtizedekig emlegetni sem lehetett a délvidéki népirtást. Az ötvenezer legyilkolt magyart, a halottakat a temetőárkokban, a dögtemetőkben. A történelmet, a sorközösséget mindörökre el akarták feledtetni velünk. És a termés, sajnos, beérett. A trianoni haza lakosainak nagy része ma románnak nevezi az erdélyi magyart. Szlováknak a felvidékit. Szerbnek a délvidékit. Még mindig abban a tévhitben élnek, amit ötven évig sugalltak nekik, hogy van külön jólét, külön boldogulás, külön biztonság. Hogy ami azokkal történt és történik odaát, a határokon túl, nem tartozik ránk.
Igen, füllentenünk kell, ha már összetalálkoztunk itt, a Stephanskirche előtt, egymástól kilenc évtizede elszakított magyarok.
- Tudunk mindent, uram! Csurogot, Zentát, Zsablyát, Mozsort, Óbecsét...
A pénzütő szeme bepárásodik. Hat kilós kalapácsával akkorát üt a vastömbre, mintha a földet akarná beszakasztani.
- Az Isten áldja meg Önöket!- mondja.
Hullámzik a vidám sokadalom. A zombori magyar pedig veri, veri az üllőt Európa boldogabbik felén.