Jegyzet

Tétova köszöntés

Hadd ragadjam meg az alkalmat: boldog névnapot kívánok, Barátom! Igaz ugyan, hogy tegnap, június 20-án volt a névnapod, de hát én is tegnap írtam ezt a jókívánságot. S bár ez legyen a legnagyobb pontatlanság benne.

Mert hiszen nem tudom, a te naptáradban is erre a napra esik-e a neved napja. Van-e naptárad egyáltalán? hogy már ne is mondjam: van-e neved, amelyiken emberi nyelven köszönthetlek? Vannak-e napjaid? S ha igen: vajon van-e köztük egy, amelyik csak a tiéd? Én szeretném, hogy legyen.

Sok a bizonytalanság ebben a köszöntésben. Téged ez talán mulattat; de én – ilyenkor jövök rá újfent, hogy bizony, nem kevés különleges tényező van ebben a mi kapcsolatunkban. Nem mintha nem volnék egészen biztos a barátságod, a szereteted felől! s ha valaki, hát te tudhatod, hogy milyen őszinte szeretettel igyekszem azt viszonozni. Csak… Könnyebb lenne megfelelő módon barátkozni veled, ha már láttalak volna, például. A magad valóságában, és nemcsak egy képen, amely állítólag téged ábrázol. Vagy ha néha elbeszélgethetnénk egymással! Csendesen, komolyan; vagy évődve, ugratva, egy sör mellett vagy csak úgy, mikor mihez van kedvünk; ahogy az már szokás jó barátok között. De sajnos – nem is tudom: sajnos? – erre, úgy látszik, ilyen formában nincsen mód. Ehelyett marad az a megoldás, hogy egy-egy villanásban adod tudtomra a jelenlétedet, s hogy valami dolgom lesz, vagy csak, hogy: itt vagy. Nekem meg okosabb volna nem beszélni erről – mert még a végén azok is bolondnak fognak nézni, akik pedig hivatalból tudják, hogy te és a hozzád hasonlók itt járkálnak közöttünk; jó esetben, mint te is, barátságos indulattal.

Megnehezíti aztán a kapcsolatunkat az emberi gyarlóság is, amely oly könnyen esik hasra a nála nagyobb hatalom előtt, és – számításból, szeretetből, tudatlanságból? – oly könnyen tiszteli azt még nagyobbnak, mint amekkora! Azt hiszem egyébként, ebben nincs baj. Részint, úgy érzem, az első pillanattól kezdve megtiszteltél azzal, hogy – noha te magasabb körökben forgolódsz nálam – a barátságunkat mégis két egyenrangú lény barátságának tekinted a közös ügyben; ugyanakkor azonban soha nem hagytál kétségben afelől, hogy az vagy, aki, nem kisebb, de nem is nagyobb. Bár… néha eltöprengek egyébként, nem csak magamnak akarok-e hízelegni azzal, hogy annak gondollak, akinek? Mindjárt a társaságod egyik legnagyobbjának, akit éppen Ráfael napján kell fölköszönteni? De úgy gondolom, a szerénységed nem engedné, hogy tévhitben hagyjál a rangod felől. Te nem vagy olyan.

De azért jó volna tényleg többet – illetve máshogy – kommunikálnunk egymással. Annál is inkább, mert úgy érzem, jó sok közös témánk lenne – azazhogy, remélem: van. S én úgy szeretném ezeket veled megvitatni, átélni, megcsinálni – mittudomén, hiszen mennyivel jobb közösen! Pláne, hogy úgy sejtem: a kommunikációs nehézség csak engem sújt, téged nem – félre ne érts, nem irigykedem rád egy percig sem, és elfogadom azt is, hogy alkati okokból ennek így kell lennie. De akkor is! Úgy megnézném például, ahogyan repülsz. Tudom – nincsen szárnyad, csak a képeken. Pláne megnézném! Hátha megtanulnám, hogyan lehet ezt méregdrága szárny nélkül is csinálni…
Ez persze csak vicc volt… na jó, tényleg van benne egy kis irigység is. De csak egy pici, az is csak a kettőnk érdekében: hogy ha szükséges, lépést – azaz szárnycsapást tudjak tartani veled.

Mert azt ugye tudod: még a repülésnél is jobban érdekel, hogy mit kell tennem igazában. Hiszen, ha te itt vagy, akkor üzenetet hoztál. És nekem meg kell tudnom, mi az az üzenet. Jó, jó: nyilván nem érne semmit az egész, ha nem tenném hozzá a magam erőfeszítését. De nem szeretném rosszul érteni, és szeretném jól csinálni. Igen: ehhez nem szükséges téged látnom, elég arra tekinteni, aki küldött. De azért… kíváncsi vagyok rád, na. Nem Temesvári Pelbárttól, Aquinói Szent Tamástól meg Órigenésztől akarom megtudni, milyen vagy, hanem tőled.

De elfogadom azt is, ha nem lehet. Annál is inkább, mert jó érezni, amint néha védelmezőn takar a szárnyad. Amelyik ugye nincs is; mégis emel, ha zuhanok, mégis függönyként takar, ha szégyellem magam Az előtt, aki minden függönyön átlát. Mégis bátorít, hogy a jót válasszam: hiszen az angyalok is addig választották a jót, hogy egyszercsak már nem tudták a rosszat választani. Szóval: elég nekem, ha érzem a szárnyadat; ha nem lehet, nem akarom látni, és nem kell hallanom a suhogását. Isten éltessen, Barátom. És Neki köszönlek.