Jegyzet

Az 1970-es évek végén - anyagot gyűjtve készülő könyvemhez - Visegrádon jártam. Láttam itt már sokszor sok historikus emléket - a temetőben még nem fordultam meg.
A városoknak, falvaknak két fél-arcuk van. Az élő és a holt. Ez utóbbi a sírkert. Az élő fél-arc a holt nélkül csak a fél valóságot, a fél igazságot mutatja.
Szép nyárelői délelőttön elidőztem hát a sűrű múltú hegy alatt, a visegrádi temetőben. Kicsiny temető ez, de az ilyen kicsiny sírkertek néha nagyon marasztalni tudják az embert.
Egy vörös gránittömb poéta álmát vigyázza: ”Áprily-Jékely Lajos. Erdélye helyett megtalálta itt a visegrádi erdőkoszorút.” Egy fekete márványlapra Viktorin József plébános nevét vésték: a tizenkilencedik század második felében ő ébresztette fel álmából a kis Duna-parti falut.
Egy fehér márványlapról ezt a családnevet olvastam le: „Latinovits”. Feltűnt a ritka - és foglalt - név. Öregember sarlózta a füvet a közelben, ingujjra vetkőzve, nap barnította arccal, sildes sapkában.
- Élnek itt Visegrádon Latinovitsok? - kérdeztem tőle.
- Élhettek… Valamikor, régen. Urak voltak, a régi világban… Most már nem élnek…
Aztán az öreg temetői munkás elmondta: néhány éve, az egyik reggel Latinovits Zoltán álldogált a sír mellett. Ő volt az, megismerte. Le-lehajolt, mintha beszélne valakivel. Néha elindult, majd visszafordult, újra meg újra visszalépett az ősei síjához. Álldogált ott, lehajtott fejjel. Ez akkor történt, abban az évben, amikor meghalt.
Tehát 1976-ban. Latinovits Zoltánt 1976. június negyedikén vitte a végzete a vasúti sínekre. Harminc esztendeje.
Ritkán emlegetjük mostanság. Pedig az ő élete, az ő halála sok mindent megmagyaráz abból a három évtizedből, ami azóta eltelt. Sok mindent megmagyaráz abból, ami ma történik.
A színész, a színészkirály nemcsak játszott, hanem látott is. Érezte korát, és megérezte nemzete jövőjét. De az emberiség jövőjét is. És küzdött az ellenséggel, szembeszállt vele, tehetségét, testét emelve torlaszul.
Ő maga több mint színész, Színész-Széchenyi vágyott lenni.
„Szeretném életemet arra szentelni - írta -, hogy a világ rólunk alkotott véleménye a helyes irányba változzék, és hogy általában legyen rólunk vélemény a világban. Úgy érzem, van erőm, hogy csatlakozhassam azokhoz, akik ezen fáradoznak országunkban.”
Magyar akart, és mert lenni az űzött magyarságban, ember az embertelenségben. Ha nemzetét bántották, odakiáltotta Ady Endre szavait. Senki nem mondott úgy - olyan fenségesen - Adyt, mint ő. Senki nem értette úgy Németh Lászlót és Illyés Gyulát, mint ő.
De azt is csak róla jegyezhették fel: halála előtt néhány évvel eljutva Spanyolországba, a pamplonai bikaviadalon, az arénában túlordította a felhevült tömeget. „Gyilkosság! - ordította. - A humanizmus nevében tiltakozom!”
A balatonszemesi vasúti síneken tiltakozott utoljára, minden ellen, ami meggyalázza az ember szépbe szőtt hitét.
A szemesi temetőben fejfájáról Nagy Gáspár verssorait olvashatjuk le:
„Vándor, ki erre jársz, sírj vagy nevess/ zokogó víz/ Balatonszemes/ fái görcsben a tóra hajolnak/ hatalmas nagy fia holtán/ aki voltál/ LATINOVITS ZOLTÁN”.