Jegyzet

Kipke Tamás: Európa-mese


Európa! Európa! – Huszonöt-harminc éve a vágyakozás, a sóvárgás, a csillapíthatatlan reménykedés hangján ejtették ki ezt a nevet mifelénk. Mint a beteljesülés, a boldogság varázsigéjét. Gyakorlatiasabb észjárású, kevésbé kékszemű honfitársaink talán már akkor is inkább a boldogulásra és nem a boldogságra gondoltak, de abban bizonyára megegyeztünk volna: hogy ez a szó az ígéretes jövő szinonímája.
Nem hiszem, hogy okosabb lettem volna, mint honfitársaim többsége, de bennem már akkortájt is kevesebb volt a lelkesedés. Én is örültem, hogy lebontották a szögesdrótokat, fölszámolták az aknazárat, örültem, hogy szabadon elutazhatok Rómába, Párizsba vagy Berlinnek akár a nyugati felébe is - ha telik rá. De a sültgalambra való várakozásban nem tudtam teljes szívvel osztozni a várakozókkal. Oka vagy okozata ennek, nehéz eldöntenem: ma is inkább egy jó bélszínt rendelek a pincértől - ha telik rá -, és nem szárnyast… Ízlések és reménykedések különbözők…
Jó sorsom úgy hozta, hogy huszonkét évvel ezelőtt, 1992 őszén két hónapot tölthettem Svájcban. Nem telt volna rá - akkor sem, ahogyan most sem -, de húsz magyar újságíró egyikeként lehetőséget kaptam rá, hogy életközelből tanulmányozhassam kissé az ottani sajtót és azt a szép, gazdag országot, ahol az utcán, a sörözőkben és a tévéműsorok többségében akkor folyton az EU-hoz való csatlakozásról volt szó. Erről írtak a lapok is - szenvedélyesen érvelve mellette vagy ellene. A Basler Zeitung szerkesztőségében a kávézások alkalmával is sok szó esett erről, a svájci kollégák egyik-másikát még az én véleményem is érdekelte. Hogyan látjuk mi, magyarok az Európai Uniót? Rövid válaszom annyi volt, hogy másképp - nyugodt szívvel meg legfeljebb a magam nevében nyilatkoznék erről. Kérésükre végül én is írtam egy cikkecskét a témáról.
Ez volt a címe: Európa-mese.
A kontinens keleti részén, ahol élek, sok szó esik Európáról. Úgy emlegetik, mint a minden-szép és minden-jó megtestesítőjét. Mindenki erről beszél, de mi tagadás, kevesen tudják, valójában miről is van szó. Kevesen tudják, hogy tulajdonképpen egy gyönyörű leányról… (Egy szép lányért persze az én hazámban is sok mindenre képesek a vágyakozó férfiak…) A keveseknél még kevesebb műveltek azonban azt is tudják, hogy az az Európa, akiről vágyakozón annyit beszélünk, nem távoli tájak szülötte. A miénk volt, de elragadták tőlünk. Hazám bölcs férfiai egyre azon töprengenek, hogyan juthatnánk – ha mindnyájan nem is, de legalább ők – ismét a közelébe.
Újabban azonban olyan híresztelések is lábra kaptak, hogy nem a vaksors ragadta el őt – hanem egy bika. Egyszerűen elrabolta. A korábbi beletörődés helyét egyre inkább a meglopottak felháborodása veszi át honfitársaim szívében.
Itt sóvárgunk – távol Európától. És átkozzuk a bikát.
Valaki egyszer csendesen megkérdezte: biztos, hogy a rég elragadott leányt irigyeljük a földrész szerencsésebb felétől? Erre mindenki felkapta a fejét. Sokan értetlenül bámultak rá, mások felháborodtak. Ő csendesen, megfontoltan folytatta. Nem lehet, hogy nem is a szép leányt, hanem inkább a bikát irigyeljük? Merthogy azt a bikát se adták nekünk – legalább cserébe. Nem. Levágták, besózták, feldolgozták, hűtőházakba rakták. Máig a húsán és a zsírján élnek. Sokkal jobban, mint mi, akik még mindig a nyilván régen megfonnyadt szép leány után sóvárgunk – akire ők már régen rá se hederítenek. Jóllakottan…
Eddig volt, mese volt.
Mese?