Jegyzet

Bucsy Levente: A türelem tornaterem

„– Elnézést uram, ez kerékpárút, az ott a járda!
– Értem, jól van, bocsánat!”

Kedd reggel a budai Hengermalom úton történt velem, de lehetett volna máskor, máshol is. A járda és a kerékpárút gyakran össze van nőve a fővárosban, mégsem mondanám, hogy ez a helyzet gyakori lenne. No, nem a gyalogos-biciklis érintkezés, hanem ami akkor történik. A gyalogos megszokta; tudja, hogy a járda az övé, szabadon értelmezve ráadásul beleveszi a bringautat is. A kerékpáros halad a bicikliúton, amibe úgymond integrálja a csak festékkel elválasztott járdát, a benövő fák vagy az úthibák miatt, vagy mert úgy látja kényelmesnek.

A fent említett találkozásnak egy másik lehetséges verbális, bizonyára gyakrabban tapasztalt lefolyása az alábbi, pár másodperces „köszöntés”:

„– Hé! Mit kolbászolsz itt, nézz már oda!
– Rohadt bringás!”

De mi haszna annak, hogy csak a másikon kérem számon azokat a szabályokat, amiket be kellene tartania? Mi lesz jobb attól, hogy mindenki csak a Bélától, a Judittól és a Miklóstól követeli, hogy legyen jobb? Reformáljuk meg a másikat! – ez nagyon megy nekünk.

Tudom-e, egyáltalán milyen szabályok vonatkoznak rám, amik épp arra hivatottak, hogy betartásukkal fel se merüljön, hogy „a másik javuljon meg”? Tudom-e, hogy a kerékpáros 10 kilométer per órával bizony haladhat a járdán, ha nincs kerékpárút vagy balesetveszélyes az, illetve járókelők vannak rajta, vagy éppen a párhuzamos autóúton veszélyes a közlekedés? Biciklin ülve tudom-e, hogy sötétedéskor előre, hátra lámpa és fényvisszaverő prizma is kell a szabályos és veszélytelen közlekedéshez? Az autó volánja mögött tudom-e, hogy életvédelmi okokból alkotott szabály: egy méternél nagyobb oldaltáv kell előzéskor.

„Kedvenc” közlekedési helyzetem a piros lámpa. Egyes helyeken tipikusan olyan pontja a város vérkeringésének, ahol biztosan észrevesszük a másik hibáját, és ha a számon kérő tekintetek ölni tudnának, minden lámpánál állhatna egy fekete kombiautó;

az Üllői út napi használója vagyok biciklivel és gyalog is. Mint más európai nagyvárosok forgalmas sugárútján, itt is szinte idegesítően sűrűn jönnek egymás után a megálljt parancsoló fénysorompók. Szorgos közlekedésmérnökök okkumulálták ki ezek működését, és mióta erre külön központot hoztak létre Budapesten, a nagy átépítések közepette is viszonylag emberségesen lehet haladni a legtöbb útszakaszon, nagyobb fennakadás és félórás belvárosi dugók nélkül. Ezeket a forgalomcsillapító lámpákat viszont – az Üllőin sokszor keresztirányú forgalom és gyalogátkelő nélkül – kifejezetten az autós forgalom kezelésére alakították ki, és szakemberek tudomásom szerint 2 éve dolgoznak azon, hogyan lehetne a kerékpáros forgalom számára bezöldíteni ezeket a lámpákat – nyugati nagyvárosi mintára.

Míg azonban a piros hullám fennáll, marad az autós és gyalogos szemszögében a piros lámpán áthaladó „drogos, munkakerülő bölcsészbringás” – holott a kétkerekűzők csak egy leendő szabályt alkalmaznak, amikor azokon a lámpákon áthaladnak, amelyek minden egyéb forgalmi változtatás nélkül nekik zöldek lesznek, a dugókat valójában okozó autósoknak pedig pirosak... Igen, indokolt lehet a bosszúság olyankor, amikor a biciklista kikanyarodó autó elé vagy gyalogosok közé hajtva megy át a piroson, mint például a Fővám téri vásárcsarnoknál. Indokolt lehet, ha a gyalogos kikolbászol az úttestre, amikor neki ott semmi keresnivalója, és többek épségét is veszélyezteti ezzel – ugyanitt. Indokolt lehet akkor is, ha parkolóhelynek nézik a gyarapodó kerékpársávokat, ezzel pedig az óvatlan autós (a Fővám tér túloldala esetében taxis) a kocsik közé kényszeríti kerékpárost, és így mindenki haladása megnehezül.

De a sok kismilliónyi helyzet megoldását talán nem a közlekedésmérnököktől és nem a „másiktól”, a vaksi gyalogostól, az „én vagyok az erősebb” autóstól és a szlalombringástól kell várni, hanem; magunktól.

Nem megy ez mindig is mindenütt. De a várost is akkor tesszük élhetővé, vonzóvá, illetve járókelők, biciklivel és autóval közlekedők számára használhatóvá, ha mi magunk egyenként és egyénenként lehetővé tesszük az előzékeny, de dinamikus haladást.

„Jó napot”, és „bocsánat”.