Jegyzet

Kipke Tamás: Kalandvágy

Nincs ember – szűkítsük: nincs férfi –, aki egy kicsit ne lenne Odüsszeusz. A kalandvágy olykor úgy habzik föl az emberben, mint a sziklának csapódó hullám. Ilyenkor aztán útra kel: túracipőt húz, autóba ül, vonatra száll, vagy – mondjuk – engedi, hogy a csinos hölgyek – a nimfák? – betereljék egy hosszú, keskeny alagútba, amelynek a végén ott a repülőgép, a szárnyalás hamarosan megvalósuló ígérete.
A kalandvágy persze annyiféle, ahányan vagyunk. Nem feltétlen kell elutaznunk: 1956 novemberében például, amikor annyian hagyták itt az országot, apám – merő kalandvágyból – családostul itthon maradt. És ezzel nem volt egyedül...
Szóval nem feltétlen kell elutazni. Egyik barátunk harminc évvel ezelőtt - huszonöt éves lehetett – beállt tengerésznek. Mi akkor már nősek voltunk, családosak, irigyeltük Pétert, ha összejöttünk, emlegettük: merre járhat (nem volt egy levélíró típus), és vártuk a napot, amikor majd hazajön, és elmesél mindent. Tengereket, kikötőket, városokat és találkozásokat. És egyszer, úgy két év múltán megjött Péter, aki körbehajózta a Földet, járt Afrikában és Indiában, Japánban és Malajziában, Dél-Amerikában és Grönlandon – körülbelül ennyit tudtunk meg tőle azon az estén. Semmi mást. Milyen volt? Mesélj! De Péter unottan kortyolgatta a sörét: minden kikötő és minden város egyforma, ahogy minden ember is: legfeljebb az egyik ilyen, a másik meg olyan. Péter - mivel nem találta meg magában a kalandvágyat, mivel valahol elveszítette magában Odüsszeuszt – hiába utazott, hiába látott sok mindent, mégse látott semmit. Olyannyira, hogy világjárt tengerész létére húsz évvel később, 1994 tavaszán például összetévesztette a Horn-fokot a Jóreménység-fokával. Azóta nem láttuk egymást.
Szóval nem feltétlen kell elutazni. Nem biztos, hogy kevesebb élményben lesz részünk, ha leveszünk egy könyvet a polcról. Mert az igazi kalandok az emberi lélek belső tájain esnek meg velünk: ha hajlandók vagyunk átélni azokat. Péternek valahogy nem sikerült. A csámpás kutyáját sétáltató Duna-parti öregasszonynak viszont, akivel ifjú koromban gyakran találkoztam az albérleti szobámhoz közeli parkban - neki például igen. Min múlik?
Mielőtt a nimfák betereltek volna a repülőgépnek látszó trójai falóba (hogy keverjem kissé a mitológiai elemeket és az idősíkokat, hiszen ez is tíz éve történt) szóval mielőtt útra keltem Lisszabon felé, néhány napja már Fernando Pessoa egyik könyvét olvastam. A portugál költő, az útra kelők országának polgára gyerekkorában ugyan Dél-Afrikában élt, de később ki sem mozdult Lisszabonból. Kalandos felfedezőutakra ő az emberi lélekben indult: az élete végéig banktisztviselőként dolgozó, tisztes kispolgári életet élő férfiú négy különböző néven négy egészen különböző, és világirodalmi rangú életművet alkotott. „Utazni? A létezés már maga utazás – írja. – Úgy haladok egyik naptól a másikig, mint állomástól állomásig sorsom vonatán. Bármelyik országút, még ez az entepfuhli országút is elvezet a világ végéig. De a világ vége, ha a világot körbejárva eljutottunk a végére, maga Entepfuhl, ahonnan elindultunk... Nem azt látjuk, amit látunk, hanem azt, amik vagyunk...”
Fernando Pessoa volt a kalauzom egy héten át Lisszabonban – és az onnan alig negyven kilométerre lévő hegyfokon, a kontinens legnyugatibb pontján, „a világ végén” –, úgy jártam-keltem-nézelődtem a városban, a környékén és a tengerparton, hogy ne csak a szememmel lássak.
Nagyon régóta élt bennem a sóvárgás, hogy eljussak Lisszabonba. Néhány nappal az elutazás előtt álmomban rám tört a félelem: mi lesz, ha egyszer csak elfog a kísértés, hogy ott maradjak? – De hát megérkezni annyi, mint megállni – olvastam a minap kezembe akadt, tíz év előtti lisszaboni noteszomban. – Itt maradni annyi volna, mint befejezni az utazást, ami maga a létezés. Nem kell itt maradni. Még visszavágyódni sem. Lisszabon jól meglesz nélkülem, alig fogok neki hiányozni.
A várost természetesen nem ismertem meg, erre reményem sem lehetett. Az én Lisszabonom pedig ott van, ahol én vagyok. Odüsszeusz sem hagyta el bolyongásának egyetlen állomását sem, amikor hazatért Ithakába.