Zenei kincsestár

Minden bizonnyal sohasem jut nyugvópontra az évszázadok óta megismétlődő kérdés: kell-e, szükséges-e és egyáltalán szabad-e szavakkal kifejezhető jelentést tulajdonítani egy-egy zeneműnek? Ha a zene – úgymond – elbeszél, lefest vagy megörökít valami szavakkal is kifejezhetőt, mi szükség van egyáltalán a hangokra? És ha mégsem – van-e létjogosultsága annak, hogy a zene által kifejtett érzelmi hatásokon túl valamiféle egyszeri jelentést tulajdonítsunk a zenedaraboknak? Abban, hogy a kérdés mindmáig – és talán mindörökre – eldönthetetlen, a zeneszerzőket is terheli némi felelősség. Egyes esetekben ők maguk jelezték szerzeményeik élén, milyen tematikus programot követ, milyen kézzelfogható jelentést hordoz a szerzemény. A legismertebb példa alighanem Vivaldi négy concertóból álló sorozata, A négy évszak. Vivaldi itt szántszándékkal törekedett a természet és az emberi világ jellegzetes hangjainak zenébe ültetésére. Ezt nevezzük programzenének. Egy-egy szimfonikus költemény fontos történelmi események, jeles személyiségek megidézésére vállalkozik. Egy Bach-toccata vagy egy Mozart-szimfónia esetében csak hasonlatokkal írhatjuk le a zene érzelmeinkre gyakorolt hatását. Haydn szimfóniái komponálásakor is gyakran választott ábrázolandó tárgyat: a reggelt, a tyúkot vagy a medvét. Egyszer-egyszer Beethoven is, de inkább csak kivételes esetben. Másfelől egyes zeneteoretikusok sikeres kísérleteket tettek arra, hogy egyes, szerzői programmal nem rendelkező zenedarabokra akár egymással teljesen ellentétes magyarázatokat húzzanak rá azt szemléltetve, hogy a zene nem társítható konkrét fogalmi jelentésekkel. Annyi mindenesetre bizonyos: egyes zeneművek elszomorítják vagy elgondolkodtatják, míg mások jó kedvre derítik, vidám dudorászásra késztetik a hallgatót. A szerzemény ismerete híján is kitalálhatjuk például, hogy diadalmas bevonulási indulót vagy gyászindulót hallunk. A hallgató fantáziáját tehát néha jobban, máskor kevésbé kötik szerzői szándékok. A Zenei Kincsestárban ma egy tematikus címmel ellátott Beethoven-szonátát hallunk Valerij Visnyevszkij zongoráján, méghozzá a 81a opusszámú, 26., Esz-dúr szerzeményt. A mű zenei íve nem hagy kétséget afelől, hogy széles érzelmi távlatokon vezet keresztül: tónusa a komortól az örömteli hangig ível. Ezúttal egy tematikus cím is megerősíti a jelentést, noha a mű címe – A búcsú – némi magyarázatra szorul. Beethoven csakugyan búcsúvételnek szánta a szerzeményt kedves tanítványától, Rudolf főhercegtől, aki a napóleoni hadak előrenyomulása idején menedékbe kényszerült. Beethoven eredeti dedikációja így hangzott: ""Maradj életben, a legjobbakat kívánom."" Csakhogy a kiadó úgy gondolta, jobban hangzik, ha Búcsú-szonátaként dobja piacra a szerzeményt, mint amelynek zenei szakaszai a búcsúvételt, a távollétet és a viszontlátást éneklik meg. Lám: így lett Beethoven baráti jókívánságából afféle szerelmi melodráma. Mint a történet bizonyítja: olykor még a szavakba foglalt szerzői szándékot is félre lehet magyarázni.
Az úgynevezett Búcsú-szonáta után Roman Lebegyev játssza Beethoven 90-es opusszámú, 27., e-moll szonátájának kezdőtételét. Ehhez a szonátához egy másik főúri Beethoven-patrónus, Lichnowsy gróf története kapcsolódik, aki tanácsot kért Beethoventől, vajon társadalmi helyzete ellenére szerelmet vallhat-e egy énekesnőnek. Beethoven ezzel a szonátával felelt, és az első tételnek "A fej és a szív" címet adta.