Zenei kincsestár

A Zenei Kincsestárban hamarosan fölhangzó szerzeményről aligha mondaná meg bárki is első hallásra, hogy az eddigi legnagyobb világégés árnyékában, ráadásul egy tömeggyilkos diktatúra idején keletkezett. Még a műfaji megjelölés is gondolkodóba ejt: 1945-ben, Sosztakovics 9., Esz-dúr szimfóniájának keletkezésekor ez a bécsi klasszikától megörökölt műfaj vagy egy évszázada elszakadt már a szórakoztató zene világától, és a magvas, filozófiai gondolatok letéteményesének számított. Márpedig Sosztakovics opus 70-es sorszámú alkotása csupa humor, dévajkodás, szertelenség. Néhol inkább hinnénk amerikai rajzfilmzenének, semmint egy szovjet-orosz komponista veretes alkotásának. No de ne feledjük: Sosztakovics személyében a zenetörténet egyik legnagyobb szerepjátszójával állunk szemben, aki sokszor a hivatalos kultúrpolitika megtévesztésére, máskor merő polgárpukkasztásból folyamodik a meghökkentés eszközeihez. Kilencedik szimfóniája egyfelől a bécsi klasszikus elődök formavilágának tökéletes ismeretéről árulkodik, másrészt csupa idézőjel. Hogy ezek az idézőjelek a klasszikus forma életben tartására vonatkozó kétségekre vallanak? Netán a világégés utáni hivatalos derűlátást "lábjegyzetelik"? Nehéz volna eldönteni. Egy biztos: a Bernard Haitink vezényletével, az amszterdami Concertgebouw Zenekara által előadott szimfónia sikerrel csalogatja vissza a műfajba a játékosság és a kedély szellemét.